Petőfi Sándor
2009.11.13. 17:16
Pályakép
A rendkívül érzékeny és már korán önállóságra kényszerülő fiatalember maga választotta magyarságát is, művészi hivatását is. Különösen szerencsés pillanatban lépett fel: a reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt; a hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított; a klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé. Csak amikor eltért ennek normáitól (először A helység kalapácsa című művével), kezdődtek ellene támadások, s bár politikai radikalizálódása szűkítette inkább, mint növelte híveinek körét, indulása előnyeit mindvégig élvezte.
Pályakezdése
Zsengéi még az érzékenység kora magyar költőinek, a fiatal Kölcseynek s még inkább Bajza Józsefnek szemléletét és kifejezéskincsét mutatják. Ezekhez képest jelentős előrelépés a korai bordalok hetyke, tréfás hangneme, szándékosan köznapi, egyszerű nyelvhasználata. A népi hangvételre Petőfi meglepően gyorsan talált rá, s hamar felismerte, hogy nem elegendő a népköltészet formai kellékeinek utánzása, jóllehet az alapvető konvenciókat nem sértheti meg. Így pl. Bajza tanácsára időmértékes népdalt írt ugyan, a Távolból címűt (1843), de próbálkozását maga is sikertelennek ítélte.
Petőfi színészi működése legalább annyi haszonnal járt, hogy nagyra fejlesztette imitáló tehetségét. Korai pályaszakaszának legfontosabb költői újításait talán éppen népdalaiban és népies zsánerképeiben ismerhetjük fel. Valamennyi bordala helyzetdal; a Szomjas ember tünődése című verse (1844) például egy részeg ember monológja, hatásosan adva vissza meg-megbicsakló logikáját és előadásmódját. (Ezzel később A helység kalapácsa és Az apostol lapjain is találkozunk.)
Petőfi zsáneralakjai jellegzetes figurák: az iszákos ember, a megcsalt férj, a szerelmes legény, a betyár stb. Olykor anekdotát is felhasznál, mint A tintásüveg és a Csokonai című versekben (mindkettő 1844-es), amelyek szereplői történelmi személyek ugyan, de az elbeszélt tréfás történet általánosabb annál, semhogy egyénítené őket. A Petőfi-monográfus Horváth János nem alaptalanul nevezte a korai pályaszakaszt „a lírai szerepjátszás korá”-nak, hiszen a személyesség közvetettebb módon érvényesül ezekben a műfajokban. Ekkor Petőfi még nem tisztán lírikus, hanem az epico-lírikus kevert hangnem költője.
Egyik első sikeres helyzetdala a Befordúltam a konyhára (1843), melyet hamar megzenésítettek. Hasonlóképp híres helyzetdala a Megy a juhász szamáron... (1844). Petőfi népdalaiban gyakori az életképszerű elem (pl. A szerelem, a szerelem..., 1843, A csaplárné a betyárt szerette..., 1844), de számos példa van a „tiszta” változatra is, ahol nem találunk ilyet (pl. Temetésre szól az ének..., 1843, Ez a világ amilyen nagy..., 1844 és Fa leszek, ha... , 1845).
Petőfi népdalaihoz képest a korábbi műköltői próbálkozások (Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály vagy Czuczor Gergely népdalszerű versei) csak kísérletek, előzmények. Az irodalmi köztudattal elsősorban az ő népdalai fogadtatták el a műfajt. Annyira, hogy közülük nem egyet a kortársak eredeti népdalnak hittek, sőt később az eredetieket is ezekhez mérték, a népdalok normáját ezekhez igazították. Petőfi alkotásaiban nemcsak imitáló tehetségét csodálhatjuk meg, hanem kompozíciós találékonyságát is. Bár később is írt népdalokat (egyik legsikerültebb zsánerdala, a Falu végén kurta kocsma... 1847 augusztusában született), népdalköltészetének kiteljesedése és virágzása első pályaszakaszára esik.
Petőfi lírájában az elbeszélő elem lassú háttérbe szorulását lehet megfigyelni. Sok értelmező vélekedik úgy, hogy legjobb költeményeit leglíraibb átmeneti műfajában, a leírásban alkotta. Első és sokáig egyetlen költői leírása Az alföld (1844).
Beérkezése
Az 1844-es év Petőfi első nagy irodalmi sikereinek esztendeje. Rendkívül gyors költői fejlődésének jele, hogy már ekkor több irányban próbál tájékozódni, s a pályakezdését betetőző két hosszabb elbeszélő költeményében, A helység kalapácsában (1844) és a János vitézben (1844) is újfajta megoldásokkal kísérletezik.
Ars poeticájának alakulása
A kisdiák Petőfi Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty versein nőtt fel, Pápán megismerkedett Schiller, Lenau és Heine műveivel. Költői pályája részben Eötvös József, Kölcsey Ferenc és Bajza József hatása alatt indult (Eötvösnek A karthausi című szentimentális regényéből hosszú részleteket tudott fejből idézni). Hogy később milyen tágasra tárult irodalmi horizontja, kellőképpen érzékeltetik az Úti levelek (1847) azon helyei, ahol Shakespeare mellett Byron, Shelley, Béranger, illetve Dickens és Dumas műveiért lelkesedik, fenntartásokkal szól George Sand-ról és igen kritikusan nyilatkozik Goethéről. Magától értetődő volt, hogy valamennyi magyar kortársát ismerje és olvassa.
A művészi választás és átvétel természetesen bonyolultabb annál, semhogy közvetlen egyezések alapján mindenkor azonosíthatnánk, hogy kik hatottak Petőfire. Aligha kétséges, hogy Petőfi számára a népköltészethez fordulás is, a heinei poentírozás követése is a természetesség és az őszinteség jegyében történt. Kivált az utóbbira hivatkozott büszkén; Összes verseinek 1847-es kiadásához írt előszavában hipokratának, álszentnek mondja a világot, amelynek ellenében daccal vállalja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.”
A természetesség védelmében vitázva írta A természet vadvirága című ars poeticáját (1844). A mintegy másfél évvel későbbi, s lényegesen kiegyensúlyozottabb lélekállapotban keletkezett Dalaim (1846. április) szerint is az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.
A népiesség irodalmi programja politikai mellékjelentéssel is rendelkezik. Már Erdélyi János, a népiesség legjelentősebb magyar teoretikusa is a népköltészet nyelvi-szemléleti és a népélet tematikus felértékelésével a nép irodalmi és politikai emancipációját, egyenjogúsítását kívánta elérni. „Nálunk a legfényesebb zászlós úrtól a rongyok szegényeig minden árnyéklatokban van képviselve az élet � írta egy helyütt �, s mi csak zászlós urat fessünk örökké?” Petőfi ezen az úton ment tovább, amikor szinte pozitív diszkriminációval élt a népköltészet elismertetésében. Az iskolától független tehetség hangsúlyozása is (A természet vadvirága, 1844, Arany Jánoshoz, 1847) legalább részben szociális indítékú.
Válságkorszaka
Az üstökösszerű indulást szükségszerűen követte az átmeneti megfáradás. A korai versek között még sok a didaktikus epigramma és a tisztán epikus költemény. A későbbiekben nemcsak az elbeszélő költeményt, hanem az epigrammát is közel vitte a lírához. A helyzetdal és az életkép személyesebbé válik, s a retorikus szerkesztést (az ismétlést, a csattanót és a fokozást) egyre inkább metaforikus váltja fel. A Szerelem gyöngyei ciklus (1845) még életművének legerősebben retorizált rétegéhez tartozik. A kép és a leírás az allegória vagy az illusztráció szerepét tölti be, a metaforát fogalmi magyarázat követi vagy előzi meg. Ehhez az alapvetően klasszicista szemlélethez képest először az 1846 áprilisában megjelentetett Felhők című ciklusban sikerült továbblépnie.
A Felhők ciklust úgy tartjuk számon, mint Petőfi válságkorszakának legjellemzőbb és legjelentősebb teljesítményét. E válságot nem lehet csupán az életrajzi körülményekből származtatni. Egyrészt a támadások és intrikák megszaporodása korábbi időpontra tehető, a Felhők keletkezésekor Petőfi már túl volt életének ezen a válságos szakaszán. Másrészt legalább akkora szerepe volt a ciklus megírásában a költő művészi elégedetlenségének, új utakat kereső szándékának és a történelmi tanulmányai nyomán fölmerülő kételyeinek, mint a szerelmi és egyéb kudarcainak.
Költészete 1846�47-ben
A válságkorszak lezárultával lázas tevékenységvágy fogja el (ennek első híradásai: Sors, nyiss nekem tért..., Dalaim, mindkettő 1846. április, Levél Várady Antalhoz, 1846. május). A Várady Antalhoz írt episztoláját Dömsödön írta, ahová eleve azzal a szándékkal vonult le, hogy Pesttől távol, falusi elvonultságban tisztázza a „hogyan tovább”-ot. Töprengései eredményeit tartalmazza az episztola: önmaga és barátai elé azt tűzi ki célul, hogy fölkészüljenek a közelgő „dicső napok”-ra, „Midőn a népek mind fölemelik / A föld porába gázolt fejöket”. Ez új, elveikben szilárd, meg nem alkuvó magatartást igényel részükről (Ha férfi vagy, légy férfi..., 1847), a magyarság elmaradottságának kíméletlen ostorozását (Pató Pál úr, Okatootáia, mindkettő 1847) és a magyarság hajdani nagyságának helyreállítását (Magyar vagyok, 1847).
Petőfi költészeti forradalma ebben az időszakban tágul politikai forradalmisággá: a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása mellett most már a nép politikai felemelkedésének is dalnoka kíván lenni (A nép, 1846. június�augusztus, A XIX. század költői, 1847. január, A nép nevében, 1847. március). A forradalmi távlat új jelentést ad a népiességnek, s Petőfi igen pontosan fogalmazza meg az új költői programot (a Toldin föllelkesülve) Arany Jánoshoz írt levelében: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!”
E pályaszakasz két legjelentősebb vonulatát a forradalmi jövendölés-versek (pl. Egy gondolat bánt engemet..., 1846, vagy A XIX. század költői, 1847) és a feleségéhez írt Júlia-versek (pl. Szeptember végén, 1847) adják.
Forradalmi látomásköltészete
Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. E verstípus jelentőségét mutatja, hogy mintegy harminc vers, s köztük több jelentős sorolható ide. A legjobb versekben � mint az
(1846. december), vagy
(1847. január) és
(1847. április?) címűekben � nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. A jövendölés-versek nem alkalomszerűek, politikai jelentésük mégis nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak. Leggyakrabban visszatérő, alapvető szemléleti elemeik a következők: 1. a világszabadság (
), 2. a jók és a gonoszak harca (
,
), 3. a világot megtisztító vérözön (
,
), s végül 4. az eljövendő Kánaán (
, de utalásszerűen a többiben is).
A szabadságeszmény hangsúlyozásához nem kevés indíttatást kapott a konvencionális hazafias költészettől, de Petőfinek már igen korán jelentkező személyes motivációja a rendkívül erős vágy a függetlenségre, a kötetlen életmódra. A hazafias szólamokon és a vándorélet csavargásainak „szabadságán” mindenekelőtt pesti baráti környezete és olvasmányélményei segítették túl, különösen az utóbbiaknak volt kiemelkedő szerepük szellemi fejlődésében, szemléletének radikalizálódásában. Nagy érdeklődéssel olvasta a francia történeti irodalmat és kivált a francia forradalmak történetét (ismerte Mignet, Cabet, Lamartine és feltehetően Louis Blanc műveit). Képzeletét erősen foglalkoztatták a korai (utópikus) szocialista-kommunista nézetek és mozgalmak (Cabet és Louis Blanc műveiben olvashatott róluk; esetleg másoktól is � hogy pontosan kiktől, arról mai napig megoszlik a szakirodalom véleménye). Ezek hatására a szabadság-fogalom jelentése megváltozik, világméretűvé tágul. A nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1846-tól kezdve mindvégig szorosan egybe kapcsolódik Petőfi gondolkodásában.
Világképének kialakításában a meghatározó élményt személyes sorsának alakulása, hányattatásai és tapasztalatai adták. Rendkívül érzékeny volt mindenféle társadalmi egyenlőtlenség iránt, s a pályáján elért sikerei csak növelték elszántságát a zsarnokság és � a vele méltán egylényegűnek tekintett � szolgaság elleni küzdelemben. A hajdani (családi) jómód elvesztését kompenzáló, s a maga erejéből beérkezett ember öntudatával mért mindent a tehetségen, és semmit sem gyűlölt úgy, mint a (számára is) meghaladhatatlan társadalmi korlátokat. Olvasmányainak megválasztásában és értelmezésében szemléletének ezek az ösztönösen radikális tartalmai is irányították, s a könyvek segítették forradalmi beállítottságának tudatosításában, fogalomrendszere kialakításában. Nemcsak a közvetlen politikai nézeteiben (így a monarchia- és királyellenességben, a köztársaság eszményítésében), hanem a világkép más területein is.
Jelentékeny hatással volt rá (különböző közvetítéssel) a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. (Az önéletrajzi elemekkel teleszőtt nagy művében, Az apostolban is egyedül Rousseau neve fordul elő.) Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít: „Mi célja a világnak? / Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! / Szabadságért kell küzdenem...” (Az apostol, 1848). Mint ahogy Rousseau lehetett a legfőbb tekintély a zsarnokgyilkosság jogosságának elismerésében is.
De Petőfi � míg egyfelől a felvilágosodás szellemében tagadta az eredendő bűn létét, a tételes vallást babonának tekintette, másfelől � már bírálta is a felvilágosodást, romantikus szemszögből. Elismerte ugyan, hogy az embereket körülményeik határozzák meg, de azt is látta, hogy ezek a körülmények emberi tevékenység eredményei. Részben ezzel függ össze szenvedélyes cselekvésvágya a költészetben is, a költészeten túl, a politikai életben is. Ha az „átalános boldogság” korának (Világosságot!, 1847) az a feltétele, hogy az emberiség megváltsa magát, akkor az igazi költők helye elöl van a megváltók között. Bár az egész korábbi történelem nem más, mint állandó harc a „jók” és „gonoszak” között, s a küzdelem mindig az utóbbiak győzelmével végződött, az emberiség megváltható, s tulajdonképpen ez a történelem „célja”.
Petőfi � mint írta, századának „hű gyermeke” � hitt a világ célirányos mozgásában, s még akkor is, amikor kétségeit fogalmazta meg (a Világosságot! című költeményében), feltételezi, hogy a világ célja felé emelkedik, az általános boldogság korához, s e kor eljövetelét csak késleltetni képesek a rosszak, gonoszak. (Igaz, a történelmi haladás képének ellentétével, a körkörös, céltalan mozgás lehetőségének felvetésével zárul a vers, de ezt a költő mint a lehető legnyomasztóbb látomást szemléli és utasítja el; „irtóztató, irtóztató!” � kiált fel, nemcsak borzongva, hanem hanem hitetlenkedve még a gondolatától is.) Azonban a cél elérését úgy, mint ebben a költeményében, tehát folyamatosnak csak elvétve ábrázolta. A történelem dinamikus mozgása � felfogása és hite szerint � rövidesen forrpontra jut: ekkor egy kegyetlen, véres háborúban (illetve máshol: ütközetben) a felkelt rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s először a történelem folyamán győzni fog a jó. Azaz a történelem menete � ezen az egy ponton legalább � ugrásszerű. Ennek mibenlétét nem kutatta Petőfi; megelégedett azzal, hogy a korábbi küzdelmek és a végső összecsapás között annyi a különbség: az utóbbi intenzívebb és az eredmény megfordul.
Bár naplójában, hírlapi cikkeiben előfordul olyan megfogalmazás, amely a hegeli nyelvet idézi, e döntő vonatkozásban eltér a felfogásuk. Petőfi túlságosan is türelmetlen ahhoz, hogy holmi folyamatszerűséggel bíbelődjék: költészete � szinte kivétel nélkül � csupán két világállapotot ismer: a démonikusat és az édenit. A kettő mindenben ellentéte egymásnak, nincs közöttük tényleges átmenet. A hegeli történetbölcselet nem emeli ki a történelem célját a folyamatból, figyelme nem a jövőre irányul, hanem a történelem egészére. Petőfinél éppen ellenkezőleg, az eszményi állapot a jövőbe helyeződik, s ezért kizárólag mint hiány (mint a démonikus jelen és múlt megfordítása, ellentéte) jelenik meg.
A forradalmi látomásköltészet Petőfi művészi világképének jelentős átalakulását mutatja: az emberi lét statikus felfogásától annak dinamikus értelmezéséhez, a múltra figyelő elégiától a jövőre hivatkozó apokaliptikus látomáshoz. A látomás és a látnok-szerep a szó legsajátabb értelmében költészet és költői feladat. A romantikusan felfogott költészet a képzelet segítségével az időtlent kívánja megragadni az időben, a végtelent a végesben, s így a teljesebb világot teszi hozzáférhetővé. A politikai tettként felfogott költészet a képzelet segítségével a kívánatos jövőt kívánja felmutatni a jelennek, vagyis a teljesebb világ megvalósítására szólít fel. Petőfi látomásköltészetében egyszerre jelenik meg az időtlen és az eszményi jövő, a bemutatás és a felszólítás gesztusa. Különösen szembetűnő ez A XIX. század költői című versében, amely a forradalmi próféciát ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi kortárs költő elé. A költészet romantikus és politikai funkciója mélyen összefügg ebben a költészetben, de a kettő közti határ nem tűnik el teljesen.
A középpontban álló megváltó szándék és a verseknek szánt gyakorlati (mozgósító) szerep magyarázza azt is, hogy e profetikus költészetben akkora hangsúllyal jelenik meg a vallásos frazeológia s a bibliai mítoszra való rájátszás; végül is olyan hagyományról van szó, amely mindenkor alkalmas volt az elementáris értékválasztások tudatosítására. De a világot megtisztító vérözön eredendően apokaliptikus képe itt egy laicizált álláspont kifejezésére szolgál: Petőfi a szabadságot várta és jövendölte „az emberiség második megváltója”-ként. A vallásos és liberális frazeológia pedig nemcsak megfért, de egyenesen keveredett ebben a korban.
A nemzeti függetlenség hiánya és a polgárosodás megkésettsége következtében nálunk is az irodalmat a nemzet ébresztőjének, tanítójának és lelkiismeretének tekintette a közvélemény-formáló nemesi értelmiség. A költőtől azt várták, hogy egyúttal néptribun, vezér, politikus is legyen egy személyben. Ennek a szerepnek Petőfi mintegy elébe ment; igaz, jóval radikálisabb társadalomjavító programmal kötötte össze, mint amiben a nemesi értelmiség túlnyomó része gondolkodott.
Júlia-versek
A Júlia-szerelem históriájának tréfás-büszke előadását olvashatjuk Petőfi
ben is, amelyek irodalmi szempontból is értékes kontextusát adják a Júlia-verseknek. A Júliához írt szerelmes versek � akár a
Szerelem gyöngyei
ciklus darabjai � műfaji és hangulati szempontból nem egységesek: közöttük több népdal (
, 1846. szeptember,
, október,
, november), helyzetdal (
, 1847. május,
, október), retorizált monológ található (
Költői ábránd volt, mit eddig érzék...
, 1846. szeptember,
Elértem, amit ember érhet el...
, 1847. október). Fölerősödik a korai verseket jellemző érzelmes hang, amiért sok értelmező Petőfi Júlia iránt érzett szerelmét, majd házasságukat visszahúzó erőnek látja. Míg korábban a költőben szüntelenül ott lappangott a gyanú, hogy a múltba vetített éden sohasem létezett, hanem ezután vár megvalósításra, addig a Júlia-versek többségében a
jelen
látszik eszményinek, a költői én-t a megelégedés, a
tölti el (
,
, mindkettő 1847. október).
Szerb Antal távolról sincs egyedül, amikor Petőfi biedermeier élményvilágáról beszél, s éppen ebben látja népszerűsége kulcsát.
A forradalmi látomásköltészethez képest valóban egyszerűbb létértelmezés jellemzi a Júlia-verseket, de ettől még aligha tagadható esztétikai értékük. Mint a Szeptember végén (1847. szeptember) című költemény esetében, amely az Egy gondolat bánt engemet... mellett Petőfi legismertebb verse.
A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., október, Félálomban..., 1848. január). Másik, ritkább költői eljárása, mellyel sikerül elkerülnie az idill banálissá válását, hogy az egyértelműt megfoghatatlannak tünteti föl, a szerelem nagyságát részben azzal érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848. január).
A Beszél a fákkal a bús őszi szél... éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé. A költemény feszültségét éppen az adja, hogy a refrénként ismétlődő idillikus helyzettel éles ellentétben áll a költői én egyre szenvedélyesebb meditációja. Hasonló szerkezetre korábbról is van példa: egyik legszebb versében, A négyökrös szekér című románcos életképben (1845) az ifjú pár között szövődő szerelem „regényességét” a refrén által nyomatékossá tett költőietlen környezet ellenpontozza. Mindkét versben a beszédhelyzet statikus, míg az élesen elütő hangulatú jelentések kibontásában fokozás figyelhető meg. Az ellentét bizonyos mértékig átalakítja a refrén értelmét és hangulatát is. A lassan ballagó ökrök képe a költemény végére szerves részévé válik az idillnek, s ugyanakkor állandóságának súlyával azt is érzékelteti, hogy az idill mennyire törékeny, a pillanat mennyire mulandó. A másik versben fokozatosan válik el a látomássá fejlődő meditáció a beszédhelyzet békés nyugalmát kifejező refréntől, s ennek megfelelően minősül át az idill bizonyossága látszattá, a pillanat valóságává.
Bonyolultabb az egyes versszakok elején és végén egyaránt ismétlődő sor, a címben is föltett kérdés funkciója a Minek nevezzelek? című költeményben. A szakasz végén a kérdés valójában nem egyszerű ismétlés, hiszen a feladata éppen az, hogy bizonytalanná tegye a „megnevezés” sikerességét. E költői lelemény emeli meg a konvencionális szerelmi vallomás súlyát: a kimondott szavakat a kimondhatatlan dilemmája felől figyelhetjük. Minden szakasz elején a bizakodás, végén a kétségbeesés hangját halljuk a kérdésben. Az öt szakasz úgy jelenik meg, mint ötszöri próbálkozás a szeretett nő leírására. A megnevezés gesztusa szinte fontosabbnak tűnik fel, mint a tárgya: az első három szakasz az érzelem minőségét, színezetét, a negyedik az elragadtatás tovább nem fokozható mértékét próbálja érzékeltetni. Végül a legegyszerűbb szavakkal, az „Édes szép ifjú hitvesem” megszólítással, az utolsó előtti sorban jut legközelebb a célhoz. A rákövetkező sor jelentése (akár a korábban értelmezett költemények esetében) itt is átértelmeződik: most már paradoxonnak hat � mivel a „megnevezés” megtörtént �, ugyanakkor nyitottá teszi a verset.
Kései tájköltészete
1847�48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt (
, 1847. december,
, 1848. január), melyek részleteiben jelentős művészi értékek találhatók. A statikus létértelmezésen úgy képes túlemelkedni, hogy az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő feszültségét állítja a vers középpontjába. Hasonló ellentétet tükröz a
(1848) című vers beszédhelyzete is.
A jelképteremtés már korai tájleíró költeményének, Az alföldnek (1844) is sajátja volt. Hasonló szerepet kap a táj a Kis-Kunság című versben (1848. július?) is, melyet Petőfi föltehetően Pesten írt, a képviselőválasztási kudarca előtt. Szülőföldje dicséretének szánta, � a vers értéktelített lélekállapotot tárgyiasít, olyan belső hangoltságot, mely felfokozott várakozással jellemezhető: Petőfi már tudta, hogy gyermeke fog születni, s abban a hiszemben van, hogy megválasztják és közvetlen befolyása lesz a politikai életre. (Lélektani szempontból a Kis-Kunságnak Az apostol az ellentettje: Szilveszter története már a kudarc átélését feltételezi. A Kis-Kunság végül nem jelent meg Petőfi életében � lehet, hogy éppen azért nem, mert a választás nem váltotta be a költő reményeit.)
A Tisza (1847. február) költői énje a látvány szépségét nem tartja egészen leírhatónak: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A puszta, télen beszélője viszont a nem láthatót, a hiányzót írja le. A Kis-Kunságban a meglevő tárul szemünk elé, s teljességében megjeleníthetőnek látszik � a válogató emlékezet és az alkotó képzelet uralma alatt tartja a természeti látványt. A romantikus költészet nagy témájához nyúlt, azt érzékelteti, hogyan mutatkozik meg a végtelen a végesben. De míg a XIX. század első évtizedeinek költői e látomásszerkezetben általában Istennek az emberi világban való megjelenésére utaltak, addig Petőfi a realizmusba forduló romantika költőjeként megfosztotta a jelképet vallásos jellegétől. Azt mutatta be: hogyan szembesül az egyes ember a kitágult, immár végtelennek tudott világmindenséggel.
Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításának végső eredményeit összegezik. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott. Nyelvében mindvégig két ellentétes törekvés munkálkodott: az egyik a nyelv tisztítására, a meglevő, halott metaforák életre keltésére, a másik a nyelv jelentésterületének bővítésére irányult. A leírások és életképek inkább az első, a Felhők és kisebb mértékben Az apostol a második nyelveszmény jegyében keletkeztek. A tájköltészet a nyelvtisztító erőfeszítés terméke.
Költészete a forradalom és a szabadságharc idején
A pesti forradalom Petőfi jövendölését látszott megvalósítani, s ő az események tevőleges részese kívánt lenni. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak... (1848. március?) is, amely éktelen riadalmat keltett a pozsonyi országgyűlésen, kivált azzal az álhírrel kiegészülve, hogy Petőfi Rákoson negyvenezer paraszt élén készül az újabb rebellióra � minekutána azonnal megszavazták az úrbér eltörlését. (Az esemény hamarosan közismertté vált, maga Petőfi is ír róla naplójának március 24-i bejegyzésében.)
Az utolsó ötnegyed év költői termése döntően alkalmi líra, méghozzá a politika perifériájára szorult ember vagdalkozása a megalkuvónak vélt nemzetgyűlés, a goromba tábornokok és a nemzetáruló koronás fő ellen. Költői magatartására jellemzőek az alábbi sorok: „Miért zárjátok el az útamat? / Bocsássatok! / Előre vonnak vágyaim, de én / Használni s nem ragyogni akarok.” (Miért zárjátok el az útamat?, 1848. július). Ekkor írt művei a mindenkori helyzetet tisztázó, a köztársaságot szorgalmazó, harcra buzdító és győzelmet ünneplő, közvetlen hatásra törő verses röpiratok, szorosan követik a szabadságküzdelem ár-apályait. Petőfi ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október) és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat!, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú..., 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849. március), aki mellett szolgál maga is.
Petőfi a választási kudarc után sem veszítette el hitét a néptömegben: „életem fő törekvése az, hogy ollyan nem maradjon, a milyen jelenleg” � írta egyik barátjának július 16-án. A júniustól szeptemberig papírra vetett nagy elbeszélő költeményének, Az apostolnak címszereplője hasonló szavakat mond a falusi nép elpártolása után:
„Ez hát a nép, amelyet én imádok,
Amelyért élek s halni akarok!
...
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S éppen mert gyermek, gyámolítni kell.”
(13. fejezet)
A történelmi időknek megfelelni kívánó politikai költemények áradatában külön hely illeti meg azt a néhány verset, amely ki-, illetve túltekint a közéleti harcok horizontján. Az első ezek sorában a Miért kisérsz... (1848. május), melyben a szüntelen politikai küzdelemben belefáradt ember hangja szólal meg, szót emelve azért, hogy a magánéletnek is vannak jogai. A Pacsírtaszót hallok megint... című versben (1849. március) pedig a háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra. A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet jelképe. A versben a pacsirtaszó készteti vallomásra a költőt: „Dalolj, dalolj, kedves madár, / Eszembe hozzák e dalok, / Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, / Egyszersmind költő is vagyok.” A költőietlen jelenből a múltba és jövőbe álmodja magát, a költészetben és a szerelemben jelöli meg az élet legfőbb értékeit. A szerelem az egyetlen álom, amely megvalósult. A Júlia-versek idillje tér vissza ismét, de egy apokaliptikus világgal a háttérben. A verszárlat virág-metaforái a feléledt költői ihletre utalnak.
Utolsó fennmaradt, Szörnyű idő... kezdetű költeménye (1849. július) a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg. Egész pályáján külön vonulatot alkotott a forradadalmi-látomásos és a hazai életet-gondokat leíró költészet, a Szörnyű idő... egységbe hozza a kettőt: immár a nemzet élethalálharcát mutatja a világszabadsághoz hasonlóan egyetemes érvényű tétmérkőzésnek. A magyarságot sújtó végzet ép ésszel felfoghatatlan; a maga abszurditásával természetivé fokozza le az emberi világrendet.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Utolsó kommentek