Szakirodalom

Erdélyi János: Népköltészetről

(részletek)

Hol a történetírás elhallgat, s mintegy szürkületbe vész a régiségbúvárok vizsgálódása, még nem esett ki egészen a vezérfonál kezünkből, még van egy szövétnek, mely azon túl is világot vet az életre s az idő szellemére. Itt többé nem a történetírás szól, hanem maga a történetek komoly múzsája; nem az adatok bizonyítanak, hanem az élet áll elő legsajátosb másvilágában, a költészetben, mely bűvös tükör gyanánt akkor is híven mutatja az életet, mikor már lejárta idejét. Igy minden népnek előbb van költészete, mint históriája, vagy inkább a költészet minden história, mely hagyományok-, énekek- és dalokban száll firól fira, időrül időre, mint szent örökség.

(...)

A népköltészet meghatározásában legtöbb zavart okoz a nép szó értelme és némely rokon fogalmak. A nép, talán mióta Rómában senatus populusque romanust írtak, alsóbb osztályát teszi, minek? a népnek. Tehát a szó vétetik szélesebb és szorosabb értelemben. Azonban ezen osztályozásra itt semmi szükség, az statisztikába való, ha csak azon együgyű néposztályt nem vesszük annak, mely földet mível, egy héten egyszer vesz tisztát s vasárnap kétszer megy istenházába, ez pedig köznép. A szélesebb és szorosabb értelem oda megy ki, mit már említék, hogy a műveltség, fejlődési viszonyok és polgárisodás szükségei szorítják összébb a népköltészetet, de nem a fogalmát is. Az országok megalapítása után vagy, általánosan szólva, előbb-utóbb kilép a nemzet a családéletből és némelyek lesznek bírák, némelyek katonák, papok, tudósok stb., majd később a köznép is hovatovább mindig több nevelésben részesül, iskolát jár, könyvekhöz szegődik és olvas, és élvezi a művelődés jótéteményeit, egyszersmind veszti hitét a hagyományok, csodás és mesés iránt; innen van, hogy a polgárisodás nyíltabb korában az eposz � valódi népköltemény � nem csinál nagy szerencsét; hibázik a hit.

A népköltészet mindig a nemzet családéletére emlékeztet vissza, vagyis azon időkre, mikor még a státusélet a családéletben rejtezett; nemesség nem volt, vagy ha volt is, koronája, színe volt a népnek: különben hol venné magát a régi románcok- és balladákban azon adat, mikor előkelő rangúak úgy elvegyültek közötte, mint övéi, sőt királyleány s pásztorfiú és megfordítva hányszor nem állnak szerelmi viszonyban egymással?

(...)

Legkönnyebben össze lehet téveszteni a népköltészetet a nemzetivel. Itt azon alapvonások teszik a különbséget, melyeket akkor vesz föl a népjellem, mikor nemzet lesz a népből. Bárminő szerződések, alkotmány és uralkodási forma íratnak is a nemzet oklevelébe, mindez a nép szellemén nem változtat, hanem csak új vonásokat tesz ahhoz. Igy vesz föl némely sajátságot a nemzet külső jelekben is, minő a zászló, címer, színek, öltözet, viselet; de ezek is tagadhatlanul oly formát és jellemet fognak ölteni, melynek első eszméje a néptömeg kedélyéletében gyökerezik. Innen van aztán ama bűbájos ragaszkodás a nemzeti színekhez, zászlókhoz a csatában; innen az öltözet és viselet iránti nem előszeretet, hanem tősgyökeres hajlandóság.

E szempontból véve a nemzeti költészet is a nép kedélyéletének kifolyása, de különbség a kettő között, igenis, van, megjegyezvén, hogy a népköltészetnek már vannak saját esztétikai eszméi, melyeket a nép magával hozott a világra, midőn az emberiségből kiszakadt, melyek viszont a népet az emberiséggel kötik össze. Ezen eszmék a hit, szerelem és hősiesség. E három tárgyon forog a népköltészet az emberiség és nemzetiség között; nincs is oly félig-meddig eszmélkedő nép, mely ezt a három tárgyat meg ne énekelné; kivevén, ha ugyan utazóknak hihetni, a szegény írokézeket, kik vizet isznak s egy bordaluk sincs, a szerelmet megénekelni pedig köztük egynek sem jutott eszébe.

A nemzeti költészet jelleme időszerinti. Eszméit többnyire a korszerűség fejti ki s állapítja meg; de valamint a kor szellem változik, s mi ezelőtt korszerű volt, ma már az lenni megszűnt: úgy jőnek elő uralkodó, az egész kor lelkét teljesen elfoglaló nézletek, vágyak a nemzeti költészetben is, a nemzetnek mintegy házi dolgaira vonatkozók, például néhány év óta nálunk a legerősebb hazafiúi érzések tolmácslata. Tehát a nemzeti költészet bizonyos szöglet alatt úgy is nézhető mint alkalmi, melynek most van ideje; de az alkalom nem egyes név- vagy születésnap, hanem rendszerint nemzeti ünnep, újjászületés; s ezért a költészet minden ága, faja közt az édes nemzetinek, az édes miénknek van legerősebb, gyakran erőszakos hatása kedélyünkre. Ellenben a népköltészet mindig a tisztán emberi felé irányul, világát a családéletben leli föl, melynek viszonyai egész földön ugyanazok, s ugyanazért a tisztán emberinek is a családéletben kell föltaláltatni; mivel itt van úgy a kedély, mint fejlett, itt látszik az ember minden álság nélkül embernek; aminthogy a művészet örök idők óta innen vette remekeit. (...)

Mit a kettőről mondék, röviden ide megy ki: a népköltészet tárgya a tisztán emberi, a nemzetié a hazaszeretet; mindkettő zománcozva a nép sajátságával, megjegyezvén, hogy a nemzeti költészet idővel átmegy a népbe s lesz népdal, mint az angol nemzeti ének, s ez legszebb diadala. Egyébiránt nemzeti költészet szélesebb értelemben mindazon művek összessége, melyek valamely nemzet nyelvén írattak, vagy ha nem írattak is szó szerint, de a népnél ének szárnyain s közajkon forognak, befoglalva német, magyar, angol szépirodalom nevezete alatt.

(...)

Mondatott: a műveltség árt a népköltészetnek, s ez igaz, de miért átkoznók a napot, hogy a hajnalt elűzi egünkről. Az anya fogy, a gyermek növekszik; amaz meghal, ez életben marad; s a nem fenntartja magát fajában. A természet örök rendén jár a szellem fejlődése is. Miképp mondatik, hogy Isten az embert önképére s hasonlatára teremté, úgy kell a művelt költészetnek is a népi hasonlatát viselni, azaz fölvenni a népi elemet; különben nem igazi, hanem korcs, fattyú, sehonnai.

Miben áll hát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvben, az átlátszó tiszta nemes előadásban, melyet minden józan eszű és egészséges velejű ember megérthet, élvezhet kénye, kedve szerint. Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítni pedig szórul szóra fonákság, másként lehetlen. Ilyes kifejezések és szólásmódokkal tömve minden nyelv, annál tömvébb pedig, mennél épebb s egészségesebb szerkezetű organizmusa. Ezek nem figurák, nem tropusok, hanem a nyelv állócsillagai vagy ha tetszik gyöngyei, sajátságai, miket az iskola graecismus, gallicisme stb. nevek alatt ismér. Ezekben fekszik a népi elem. Költő csak az lehet, ki ezeket tudja használni és mozaikképpen összeilleszteni; valamint ezek okai annak is, hogy költő csak egy nyelven írhat isten igazában, azon, melyet az édesanyatej szivárogtatott életerébe. Nyelv nélkül nincs költő, miért a nyelv örök tanulmánya volt minden nagy költőnek; s én azt hiszem, a gondolat, mint gondolat, benn a lélek fenekén ruhátlan gyermek, sem több, sem kevesebb, mint hiú álomkép, nem kerül több fáradságba, mint akármely bohó ötlet, mivel magától jő; hanem azt megőrizni az életnek, húst és vért adni belé, s a gyermeket nevén nevezni: ez már a szó, a nyelv dicsősége. Költőnek az a nyelv, mi Prometheusnak az anyag, hogy embert teremtsen az isteni szikrának befogadására.

Most jön a forma. Itt esik jól kimondanom, hogy a népköltészetnek egyik jellemvonása, minél fogva az éneket vele kell gondolni. (...)

(1842)

Poór Jenő: Könyvismertetés

Óriási léptekkel halad irodalmunk a mivelődési pályán, s mi néhány év előtt lehetetlennek látszott a haladás ügyében, az napról-napra valósulni látszik. Azonban korunk jelszavát a � „haladunk”-ban � sokan eltévesztik, midőn e nemzeti vágytól fölhevülve, haladni kivánnak ugyan, de mintegy kórtól meglepve, haladásunknak ferde irányt adnak, a célhoz vezető utról egészen távozván. Hasonlók ezek ama gondtalan tengerhajó-kormányoshoz, ki félrevetvén iránytűjét, a szélre bizza magát és szerencséjét. Sokan föllépnek jelen időben az irodalmi pályára eszökbe sem vevén az irodalom célját, s iró kötelességeit; haladnak, de korántsem a célszerű ösvényen: elvégre oda jutnak, hova talán maguk sem szándékoztak; vagy, ha kérdeztetnének céljok felől, alkalmasint hallgatva felelnének. Ilyféle munkálatot kivánt biráló a t. c. közönséggel megismertetni. � E napokban jelent meg egy poétai munkálat ily cím alatt: A helység kalapácsa. Hősköltemény négy énekben. Mi jót remélhet a nyájas olvasó e munkábol, már a cím furcsa öszhangzata mutatja. Egyebet mellőzvén lássuk elébb az egész hősköltemény tartalmát: „Fejenagy � igy neveztetik a primaria persona, már ez is mily nagyra mutat! � templomban elszenderedvén, a kántor, s az egyházfitól bezáratik. Innen ő kiszabadulni akarván, a toronyba megy, s a harangkötelen leereszkedvén, haza jut, hol a házánál megkapott kántort, és harangozót jól elpáholja; odaérkezik eközben a helység öregbirája, s a csodahős kalodára itéltetik”. Megadta neki költész úr. Ha más primaria personát, s különb tárgyat agyában nem kalapácsolhatván össze, jelen költeményével elhallgat, véleményem szerint jobb költészetnek tartatik. Mennyire le van ezen irat által a költészeti irodalom alacsonyitva, itélje meg az értelmes olvasó. A hősköltemény nevezetét ily mesefajra bitorlani, több mint képtelenség. Ha a diribdarab munkálatban figyelembe nem venném a hőskölteménynek észrevehető részeit, joggal mondhatnám, hogy e szó gunykint használtatott. Talán igényelhetné költész úr kevéssé a mentegetést, ha csak a kisebb, nem egyszersmind a nagyobb hőskölteménynek lényeges részeit torzitja el érdektelen hősének éneklésére. Van e munkálatban kezdet (exordium), van tartalom (propositio), előadás (narratio), befejezés (peroratio), sőt még segélyesdés (invocatio) is van! ámbár mind idomtalan. Ugyan, ha szabad kérdezni, melyik muzsa ihlette meg ily mennyeileg a költész urat? Azonban, ha már a hősköltemény nevezet oly annyira megtetszett költész úrnak, szemelőtt kellett volna tartani annak kellékes külalakját, és a hősköltemény vitéz bajnokát hős versekben, nem pedig ily átabota zagyvalékban írni. � Ami a munkálat egyéb szerkezetét illeti, jól leendett meggondolni, hogy poézis maga nemében fönségesb, semhogy azt alacsony hasonlatosságok, idomtalan, s nevetséges áttételek (tropi) által elferdithetnők. Elég leend, ha a nevezetesb áttételek közül csak néhányat emelek ki az egész munkálat megismertetésére. Ilyen: a pokolbeli kinok bicskája, a harag cintmasinája, a kétségbeesés bunkós botja, a hűtlenségnek fekete posztója, az ártatlanságnak patyolatlepedője, a sziv hordajának csapraütője, a hűség acéllánca, az ököl buzogánya, a feledés sötét zsákja, a fölhevülés gyors talyigája stb. ezek, s ilyfélék a virágok, melyekkel egy hősköltemény diszeskedik! s ezeket költész úr saját személyében adja elő! Kiteszi költeményét a világ szinhelyére, hogy abból, mint Pandora szelencéjéből a ferde áttételek elmagozván, azok a magyar irodalom egét homályositsák! De ezek megtűrhetők a közönséges beszédben, midőn másokat mulatni akarunk, � holott az is már utolsó, midőn az ember egyéb mulatságot nem talál ilynemű kifejezéseknél � hanem hősköltemény nevezet alatt ilyesmit árulni, helyben nem hagyható. Az elésorolt áttételek csak nevetségesek, de a hasonlatosságok néhol kellemetlen méltatlanságot is foglalnak magukban, melyeknek helytelen említése csak megvetést gerjeszthetne a t. c. olvasóban. Csak azt óhajtanám tudni, mi célja lehet költész úrnak, midőn hőskölteményét, (mint a 10. lapon olvasható) feje bográcsában főzni kezdte? Kár, hogy nem említi, melyik nemnek, vagy kornak, vagy különösen kiknek készittetett e divinum opus? Tudós férfiaknak talán? azok véleményem szerint komolyabb és célirányosb tárgyra függesztik figyelmöket, semhogy egy garasos comoediával bibelődnének; ifjuság számára talán? procul ad Gramantas! ezt a tárgy se kül, se belalakja meg nem engedheti; vagy, mivel a köznép költeményeiből van meritve, talán a köznépnek szánta költész úr? hanem mi okbul? merem kérdeni, hogy tanuljon belőle? de mit? talán azt mikép kell egymást gyalázni, gunynevekkel illetni, az ököljogot gyakorlani? (mint a 94. stb. lapon a pörlekedők kelleténél élénkebben rajzoltatnak) ilyesmi őszintén megvallom, hogy a korosbakban nem, de még a kisdedekben sem helyeselhető. Azonban, mint a 3. ének elejéből (33. lap) kiveszem, e munka leginkább honunk hölgyeinek van szánva: risum teneatis amici! No, de ha már ezt tette költész úr, ugyan miért keresztelte munkálatát ily dicső nevezettel? Hisz tudhatná, hogy hölgyeink a valódi hőskölteményt a hosszasb elmefeszültség és férfias érzés hiánya miatt nem igen olvasgatandják, s igy költész úr költői lángeszének föllengős müve minden cifrasága mellett is a padon békével maradand, s hősileg közöttük soha nem harcoland. Ami egyébiránt költész úrnak hőskölteményét, mennyiben az a t. c. közönség érdekében fekszik, illeti: azokat sajnálom főleg, kik talán a valódi hősköltemény olvasgatásában némi gyönyört élvezvén, vagy abban előmenetelt tenni óhajtván, illető könyvárusaiktól hőskölteményt kérendenek, ha majd Horváth Endre Árpád-ja, Vörösmarty Zalán futása helyett a Helység kalapácsá-val elégittetendnek ki. Mindazáltal azoknak ajánlható, kik az ironiát magukévá tenni, az áttételeket és hasonlatosságokat ferde oldalróli ismerni akarják; egyébiránt azt tartom, hogyha költész úr Virgil példájakint halála előtt végrendeletül költelmének megégettetését hagyná, aligha állna elő valaki Caesar ama szavaival: „Frangatur potius legum veneranda potestas, quam tot congestos diesque labores hauserit una dies.”

(1844)

Nádaskay Lajos: Versek 1842-1844. A helység kalapácsa. Írta Petőfi Sándor

(részletek)

Alig tudnék egyhamar fiatal magyar költőt nevezni, kit olvasóközönségünk és journalisticánk oly hirtelen, hogy ugy mondjam, egyszerre tenyerére vett volna, mint P. urat; s nem is egészen ok nélkül, mert pár év alatt elszórva megjelent költeményei közül nem egyben elvitázhatatlan jeleit adá kitünő költői hivatásának, nem mindennapi költőtehetségének. Azonban mig egyfelől e jeles tehetségeket szivünkből méltányoljuk: annál kevésbé lehetünk baráti, de sőt ellenei vagyunk mindennemü irodalmi elbecéztetéseknek, s habár nőkkel szemben a bókokbani kis bőkezüséget nem tartjuk is mi lelkiismeretsértő dolognak: véteknek tartanók aláirni mindazon dicsőitő phrasiseket, P. urat illetőket, miket némely lapokban olvasni alkalmunk vala. Véteknek tartanók pedig az iró érdekében. P. úr hivatva van koszorusaink elsői közt egykor helyet foglalni, minek zárnók el előtte az oda vezető utat gyöngéi palástolgatásával? Ennyit tán nem ártott előlegesen megjegyezni elmondandó őszinte szavaimnak � hogy ugy mondjam � motivatiójául � Két könyv fekszik előttem. Együtt szólok a kettőrül, mert nem annyira a munkákrul, mint inkább az azokat teremtett tehetségről, P. úr költői erejéről, s annak kifejlődési irányárul fogok röviden s átalában pár szót mondani.

(...)

Annál erősb azonban a költő a népköltészet terén, s itt valóban számos jeles darabjai vannak, némely versei ittott a legegésségesb, ép humortul pezsgőek, s több ily darabjai kétségkivül a legjobb ilynemüek közé számittathatnak. Azonban amily örömmel méltánylom e jeles tehetséget P. úrban, annál nagyobb sajnálattal, de kénytelen vagyok kimondani, mikép e népköltői tehetség álirányban kezd indulni s hogy kimondjam himezés nélkül, a pórias verselés alant regiójába kezd mindinkább alásülyedezni. Szomorú példája ennek a Helység kalapácsa főleg, s a Versek-ben számos helyek. Ama könnyüség könnyelmüséggé kezd válni, s ahelyett hogy leereszkednék költő a néphez, melynek nyelvén szól, lealjasul a pórhoz, hogy sületlen viceivel azt megkacagtassa. Avagy vegyük elő a Helység kalapácsá-t. Szerző egy humoristicus hőskölteményt akar adni, melyhez tárgyat az alsóbb népélet nyujtanda. Nincs itt sem tér sem idő az ily költemények céljáról, s általában a népköltő hivatásáról beszélni. De kérdem egyszerüen: van-e a Helység kalapácsá-ban valami magasb cél, mit költőnek minden művénél kitüznie kell. Tesz-e nevetségessé valamely előitéletet, vagy bármi ferdeséget, a nép közt uralkodót, tehát van-e erkölcsi célja? Nincs. S ha tárgya már szerencsétlen, olyan-e a kivitel, hogy a tárgyhiányt, vagy mondanók inkább, a pórias tárgyat, a költői népnyelv feledtetné olvasóval, hogy kellemesen mulatoznánk a humordús előadáson? Erre pár idézettel felelek a kérdéses hőskölteményből. A 48-49. lapon ez áll:

„Igazolni fogom magamat,
Nem, mintha remegnék
A kend fenyegetéseitől,
Jobban felkösse gatyáját,
Akitől meg kelljen ijednem.
Érti-e kend ezt? �
Mind igaz amit kántor uram szólt,
Aki úgy mellesleg mondva,
Gyáva haszontalan ember,
Hogy oly pimaszul rám vallott.
Én bujtogatám őt,
Hogy csapja el a kelmed keziről
A szemérmetes Erzsókot,
Mert én kendet utálom,
Mint a kukorica-gölödint.”
„Ugyan ugy-e?”
„Biz ugy ám!”
„Hát kend azt gondolja talán,
Hogy én kendet szeretem
Avval a macskapofájával?”
„Macskapofámmal?
Hát te süldisznó stb. stb.

Itéljen olvasó, kemény valék-e, midőn ily verselést „pórias”-nak neveztem fönebb: s pedig ez idézett hellyel többé kevésbbé egyenlő régióban jár az egész hősköltemény. Szolgál-e ily olvasmány mulatságul művelt olvasónak, s izlésnemesitésére, müvelésére a népnek? Nyer-e általában az irodalom ily müvekkel valamit? szóval: megfelel-e ily mű azon igényeknek, miket tekintélyes műbirák a népköltés, népköltészet eszméjéhez mindenha s mindenhol kötének, s miket kétségkivül P. úr is igen jól ismerend? Bizonnyal nem.
És e magasb kivánatokat kielégíteni, a költői fensőbb igényeknek megfelelni P. úrnak oly dús vena, oly jeles tehetség s hivatás mellett, nem lesz nehéz. És az eszköz, a mód, mely által az elérhető, szerintem nem fekszik egyébben, mint költő izlése nemesbítésében. P. úr még igen fiatal költő, s igy megbocsátható, ha izlése még eddig nem oly tiszta, nem oly művelt, minőt költőtül igénylünk, mi nélkül minden hivatás, minden tehetség köszörületlen gyémánt, nem egyéb. Nem tisztem e fölött leckét tartani P. úrnak, ő fogja ismerni az eszközöket, izlése nemesbítésére szolgálandókat, szabadjon csupán megjegyeznünk, mikép egyike, s P. úrnál tán nem leghatálytalanabbja lenne ezeknek, elismert classicitásu müvek olvasása. � S ha P. úr tanulni fogja megkülönböztetni a népiest a póriastól, s átalában költő ügyekvendik lenni, s nem verselő, ha nem annyira a mennyi-, mint inkább a minő-re lesz tekintettel, ha tárgyai választásában kissé finnyásb leend, teljes biztossággal hiszem, mikép e mostani munkákat követendő művei ismertetésénél nem lesz azok birálójának annyi gáncsolni valója, mint mennyire alkalmat nyujta e mostani két kötet, s könnyebb, s egyszersmind édesb is leend biráló tiszte. Mi hogy oly kiváló tehetségek mellett, minők P. úréi, nem sokára bekövetkezendik, hiszem és óhajtom.

(1844)

Eötvös József: Petőfi költeményeiről

Bírálatot igértem Petőfi költeményeiről. Most, midőn e szavam beváltásához készülök, érzem, hogy oly valamit vállaltam magamra, minek megfelelni nem tudok. A lyrai költészetnek, mely nem fárasztó munkának, hanem pillanatnyi fölgerjedésnek gyermeke, melyben a költő nem aesthetikai theoriák létesítését keresi, hanem legbensőbb érzelmeit fejezi ki, s mely csaknem öntudatlanul árad el ajkairól, hasonlóan ama kis patakokhoz, melyek hegyes vidékekben a sziklák alól néha erőszakkal kitörnek, mivel a bérc nem zárhatja többé magába gazdag forrásait, a lyrai költészetnek érdemeit a kritika bonckésével méltányolni, felfogásom szerint, igen nehéz, s főképp én e műtételre semmi hivatást nem érzek magamban.

Egyike vagyok azoknak, kik a csalogánynak énekétől elbájolva, nem igen kérdik, mennyire szabályos ritmus szerint zengé el énekét, s kik, ha a virág színein s illatán örülnek, nem szokták széttépni kelyhét, hogy botanikai nevét feltalálják; ki várhat tehát tőlem szabályos aesthetikai bírálatot, főképp, miután Petőfi költeményeiről szólva még elfogulatlannak sem mondhatom magamat, kevés költői mű levén, melynek több kedves benyomást, több valódi élvezetet köszönnék, mint éppen Petőfi dalainak. Legfölebb egyes gondolattöredékeket mondhatok el, melyek most támadtak bennem, midőn Petőfi verseit a nemrég kijött gyűjteményben újra elolvasám.

Nem emlékszem irodalmunkban senkire, ki első fellépése után a közfigyelmet oly rövid idő alatt magára vonta volna, mint Petőfi. Alig jelentek meg első dalai, s Vörösmarty, kinek tekintélyét talán senki nem vonhatja kétségbe, örömragyogó arccal hirdeté fényes reményeit; alig mult néhány hét, s a dalokhoz zene készült, s a költő már a népnek ajkáról hallá szavait. Honnan ez általános hatás? Nincs senki, ki az irodalmi hír elnyerésére oly hatalmas pajtáskodás mesterségéhez Petőfinél kevesebbet értene, ő nem szegődött bizonyos iskolához, s így első föllépésénél mestereinek magasztalásaira nem számolhatott; dalaiban nem vala semmi, mi egyes éppen divatos eszméknek vagy érzelmeknek hízelgett volna. Mi szerzett hát műveinek ily rendkívüli hatást? � Ha Petőfi költeményeinek gyűjteményét végig nézzük, nem nehéz okát föltalálnunk. Kétségkívül sok van e gyűjteményben, mi művészi belbecse által teljes mértékben igazolja a dicséretet, mellyel a költemények nagy része fogadtatott, nézetem szerint azonban nem csupán e költői érdemek azok, melyeknek Petőfi népszerűségét leginkább köszöni, � a varázs, melyet közönségére gyakorolt, másban is keresendő. Petőfi kiválólag magyar, legkisebb műve is a nemzetiség bélyegét hordja magán, s ez az ok, miért nemcsak, mint sok költőnknél, szavait, de az érzést is, melyet dalaiban kifejez, minden magyar megérti. Távol vagyok attól, hogy minden költeményt, mely e nagy gyűjteményben foglaltatik, remeknek hirdessek; vannak egyesek, melyek követeléseimet nem elégítik ki s melyeket, éppen mivel a költő tehetségeit ismerem, ez új kiadásban szívesen nélkülöznék; de, bátran merem állítani, ez egész vastag kötetben nincs egy dal, mely nem lenne kezdettől végig magyar, gondolatában, érzéseiben, minden szavában; a költőnek hibái s tökélyei mintegy nemzetiségünk kifolyásának látszanak: bámulhatjuk-e, hogy midőn dala a legfellengzőbben emelkedik, az egyszerűbb olvasó is könnyen követi röptét; hogy a legpajkosabb tréfa, mely előtt a finom műbíráló elborzadva aljasságról szól, senkit nem sért, s a kisebb művészi becsű munkák is majdnem mindenkire legalább kedvesen hatnak? Petőfi a szó legszorosabb értelmében magyar költő, s ez az, mi valamint magyarázatául szolgál a nagy hatásnak, melyet művei gyakoroltak: úgy egyszersmind irodalmi érdemeinek legfőbbike.

De honnan van, hogy a kritikának egy része, mely nálunk dicséreteiben nem szokott fukar lenni, s annyi nevet és álnevet egekig emelt, éppen Petőfire nézve helyezé magát ellentétbe a közvéleménnyel? Egyes kitörések magyarázatát irígységben kereshetjük, mely, mint máshol, úgy az irodalomban is sok, egyébként megfoghatatlan rejtélyt megold, de kritikánknak Petőfi irányában követett eljárását még nem magyarázza meg, s én hajlandó vagyok azt szintén azon okban keresni, melyben Petőfi népszerűségének alapját találom.

Petőfi népszerű a közönségnél, mert magyar, nem népszerű kritikusaink nagyobb része előtt, mert kritikánk eddig minden művet egészen idegen szempontból és szabályok szerint ítéle meg, miben egyszersmind okát találjuk azon csekély hatásnak, melyet kritikánk eddig irodalmunkban gyakorolt.

Az újabb irodalmak nagyrészint utánzással vevék kezdetüket. Talán az angol és spanyol irodalmakat kivéve, hol mind az epika, mind a drámai költészetben több önállóságot találunk, a többiek majdnem kivétel nélkül minták szerint dolgoztak, s a befolyás, melyet a régi klasszikusok az olasz s francia írókra, ezek ismét a németekre gyakoroltak, ismeretesebb, hogysem arról hosszasabban kelljen szólanom. Nálunk a német irodalomnak jutott e befolyás; s ha meggondoljuk, hogy mikor irodalmunk új életre ébredett, nemzetiségünk éppen legszomorúbb napjait élte, s a magyar nyelv és érzés míveltebb osztályaink között csaknem kivétellé vált: nem csodálhatjuk, ha íróink működésük szabályait azon nemzetnél keresték, melynek nyelve csaknem sajátunkká vált s a diákon kívül műveltségünk majdnem egyedüli eszköze volt. Irodalmunknak kezdete kevés kivétellel, mondom, mert hogy a francia és klasszikus művek szintén nem maradtak hatás nélkül, tagadhatatlan, s a versificatio, melyben a nyelvünk sajátságainál fogva szükségessé vált módosításokkal, egészen a német rendszer szerint jártunk el, s azon számos germanizmus, melyet � bármit mondjanak puristáink � irodalmi nyelvünkben találunk, elég világosan bizonyítja a mondottakat.

Nincs is mit bámulni e tüneményen. Csak annak ismétlése az, mit más nemzeteknél találunk, s nálunk annyival természetesebb, mivel irodalmunk nem egy már erős nemzetiségből fejlődött ki, hanem egyesek által éppen a nemzetiség kifejtésének eszközéül használtatott, s a kritika mit tehetett egyebet, mint hogy elfogadva az irányt, melyet irodalmunk vezérei adtak, szintén a németeknél keresse szabályait; hisz a kritika azt tette s teszi mindenütt: vezeti az irodalmakat, de ildomos vezérként nem seregei előtt, hanem utánok jár. Új irodalmunk kezdetén a kritika nem is tehetett mást. De most, midőn főképp lyrai költőinknél több önállóságot kezdünk tapasztalni, midőn irodalmunk nem csupán a nagy német folyónak mesterségesen átvezetett gyönge ere többé, hanem nemzetségünk mélyéből látunk fakadni forrásokat: vajon nem jött-e el ideje, hogy kritikánk is kissé önállóbb felfogásra emelkedjék, hogy átlássa, miként a Tiek- és Schlegelek teóriái irodalmunk valóban eredeti műveinek megbírálására nem egészen illenek?

A német és angol irodalomnak nincs őszintébb tisztelője, mint én; teljes meggyőződésem, hogy magyar író nem tehet jobbat, mint ha e nemzetek nagy íróival minél tökéletesebben megismerkedik; de hiszem azt is, hogy ha a magyarnak is egykor nagy írói leendenek, � miről én soha nem kételkedtem, � azok nem a külföldi nagy példák utánzása által, hanem csak úgy fognak támadni, ha a lehetőségig önállólag lépnek fel, s nem a külföld kritikai nézeteit, hanem nemzetük sajátságait tartják szemük előtt. Wilhelm Meister, Werther, Faust, Emilia Galotti, Uhland és Goethe költeményei nemcsak remek művek magukban véve, hanem egész jellemük által németek, s ha magyar regényeink, drámáink s költeményeink lesznek érdemesek arra, hogy ezekkel egy sorba állíttassanak, azok bizonyosan nem fognak hasonlítani a nevezettekhez, melyeknek analízisából kritikánk szabályait gyártja. � Nem az a kérdés: francia vagy német modort kövessünk-e műveinkben � ez az, mi felett kritikusaink oly erősen vitatkoznak; � feladatunk magyar műveket alkotni, s a mód, mely szerint bírálóink eljárnak, e célt nem segíti elő. � Nemcsak egyes szókötésekben: magában az egész mű koncepciójában és kivitelében is lehetnek germanizmusok s kritikánk úgy jár el, mintha ez utóbbit csaknem erénynek tartaná.

Mint előre mondám, Petőfi költeményeinek bírálata helyett másról írtam. Bocsássanak meg az olvasók; mondom, nem születtem bírálónak, s Petőfi dalai annyi élvezetet szereztek s szereznek most is, midőn azokat ismét és ismét olvasom, hogy csak mint megvesztegetett bíró szólhatnék. Ha azonban a szerző, kit a kritikus oktatni szokott, e sorokból semmit nem tanulhat, ha egyes verseinek hibás ritmusáról, egyes kitételek póriasságáról s arról, miként vált múzsája, a piros csizmájú királyleány, német filozófussá � magyar menyecskétől minden kitelik, hisz hány magyar asszonyság tündöklött egykor mint Verbőcianus jurista � mindezekről részletes tudomást máshol kell keresni; ha végre nagy meglepetésére másoktól hallja a hírt, hogy Petőfi Sándor kozmopolita lett: egyet megtudhat e sorokból � mit eddigi kritikáinak nagy részénél talán elfeledhetett, � s ez az, hogy írótársai között vannak olyanok is, kik eddigi működését méltányolják, kik kifejlődését figyelemmel követve s látva a haladást, mely későbbi műveit jellemzi, tehetségeiben bíznak. Ki huszonnégy éves korában ennyi jelest alkotott, mint Petőfi, mindenkit kielégíthet, de magát bizonyosan nem, s törekvéseit arra fogja fordítani, hogy még jelesbeket teremtsen.

(1847)

Erdélyi János: Petőfi

A felhők madara, vagy mint magát egy refrénben ismételve nevezé: „A korláttalan természet vadvirága”, Petőfi, lesz e sorok tárgya, úgy, amiképp köztünk megjelent, mulatott és eltávozott, alig végezve hosszabb pályát, mint futócsillag, mint meteor, mely nem alakulhatván új világgá, elmegy, nem tudni hová, nagy fényesen.

Azon időköz, melyet az irodalomban élt, oly betöltött jelen volt, minő szokott lenni azoké, kik az idő rövidségét munkáik tömérdekségével bírják pótolni s tartalmasítani; s Horác idejében alig elegendő többre, mint hogy azalatt első versét kibocsáthassa, mert hét esztendőnyi rövid pálya volt az egész. 1842�49, a különben is izgalmak ideje látta őt fel- és letűnni, hagyván maga után nagy népszerűséget és lant dicsőségét emlékezetül. Még ma is, midőn hiába váratik már vissza közünkbe, ha nem tudatik a szerző, még ma is odaveti nevét a közhiedelem valamely költemény alá, melyet ő soha nem írt, de tisztelői szerint más nem írhatott. E gyöngéd, gyönyörű csalódást elősegíti hátrahagyott műveiből egy-kettőnek egyik vagy másik lapban, folyóiratban meg-megjelenése, és a jó emberek mai napig sem hiszik, hogy ő többé nem él; hanem mostanság elhagyá a rónát, s Magyarország és Erdély határán verseket ír valahol. És e hit mind hiába!

De nem kell megrettenni. Az erkölcsi világ történetei összefogóznak a természet dolgaival. A zivatar nem tarthat örökké. A nádastó éghet napszámra; a villám csak ellobban. Hasonlóképp a nagyobb idomú és izgalmú elmék virágzása ritkán alkudható ki hosszabb időre. Az ő sorsuk: megjelenni; midőn „megnézvén az eget és földet”, eltávoznak a magok útján, s mint szellem bontakoznak ki azon ellenmondásból, mely köztök és a világ között kifejlődött; hagyván a kicsinyt és középszerűt díszleni a nap alatt. Mert nagyobb lelkeket igazibb lét illet, az igazság valódi léte, honnan, a magok által teremtett világból, tettek által hatnak mindörökké.

Tehát nem mindig királyfi a legerőteljesb egyéniség személyesítője, mint makedóni Sándor, vagy a legépebb ifjúságé, mint Achill; s mi nem kénytetünk másuvá menni példáért: hogyan lőn az egykori inasból, ki asztal körül szolgálván, ura nyelvhibáját meg meré igazítani, halhatatlan nevezetesség egy Rousseau személyében, mikor a mi költőnk, a társadalmi élet alsóbb fokán születve � mert nagybárdú mészáros fia volt � oly soknak kimondására mere bátorságot venni magának, költészeti és társadalmi dolgok körül, eszmék és ízlés tárgyában, hogy benne a legszebb ifjúságot, a legeredetibb elmét kell üdvözleni.

És midőn szép ifjúságáról szólok, nem a világ nyelvén beszélek. Az öröm és élv, mulatság és kedvtelés hadd essék jól akárkinek; de ezek csak a vér és hús gyönyörűsége. Aztán nem akarom terjeszteni az erkölcsi rosszat, hogy irigyeket szerezzek a világba lépő ifjúnak, kit rokonság, vagyon nem ajánl, kit soha nem hallott neven hínak, és vándorszínészek társaságába vagy éppen közbakának felcsap � talán az élvek utáni vágyból? Az ő ifjúsága gyönyöreit senki sem irigyelné meg.

Hanem midőn szép ifjúságát emlegetem, úgy nem kérek színt a festész ecsetétől, mint nem utasítást az eszem-iszom élet ínyenceitől (gourmand), a világfiaktól. A vonások, melyeket arcán hagyok, a lélek vonásai lesznek inkább; és a ráma, melybe az ifjúság eme személyesítőjét állítom, lesz az idő; mindnyájunk közös rámája, ha meg kell bíráltatni magunktartása felől az eszmék irányában.

Petőfi, az annyira szeretett költő és sokképpen ítélt egyéniség, összehozhatlan ellenmondásban fog vesztegelni előttünk mindaddig, míg lélektani fáklya nem világít körülötte. Ő nem volt rejtély másképp, mint tehetségében. Beszéde, gondolkozása tartózkodás, hátsó ajtók nélküli volt. Lelkét mindenki olvashatá, csak szem vagy inkább tapintat kelle hozzá. Megvolt a maga saját köre, választott embereiből, kik önként alárendelék magokat ítéletének, vastag bánásmódjának; kik tűrték a nyers barátot, szerették a lángeszű költőt, kinek lelke mögött láthatlan szellem, mint nagy eszmék sugallója, van mindig jelen. Petőfi mondhatá: sauve est jugum meum, kedves az én igám; mert ez szórul szóra beteljesedett köre tagjain; és kor- és asztaltársai örültek tőle függeni. Az irodalom és ennek emberei csak téltúl állhattak meg előtte. Ő � harag, nem harag! � egyenes nyiltszívűséggel hallatá rosszalló, semmisítő ítéletét oly írók és költők felől, kiket a nemzet jóforma elismeréssel díszesített. Epéje többnyire bevegyült ítéletébe, mely éppen azért soha nem fájt, nem fájhatott épkézláb írónak; de ő igen nagy komolysággal ejté, s hitte, hogy való igazat mond, kivált midőn köre tetszéssel fogadá nyilatkozatait.

Ami a nagy élet igazságait, az eszméket illeti, őt is érte ama sebes léghuzam, mely az akkori nemzedéket gyorsabb vérűvé idegzette, olykor a beteg láznak is látható jeleivel fölvillanyozta. Az időjárás igen erős kezdett lenni; az egyének pedig mindinkább veszték talpaik alól a derekas valót és tapasztalati földet; és mint az alvajáróval történni szokott, idegen erőknek estek hatalmába. Tett és szólott a nemzedék más által, s a lelkek érintkezései, egymásba szakadásai egy nagy folyamát állíták ki a kor szellemének, a vélemények országának. És midőn e folyó már túllépte partjait, és hullámokat is kezde hányni, ott lehete látni Petőfi Sándort a vészben, hintázva magát, miképp az énekes hattyú, a habok halmain, völgyein.

Hazáját gyakran nem adta volna az egész világért, máskor az emberiség nagy gondolatánál, mint csöppet a tengerben, úgy veszté el amazt ezekben � és ezt, ha jól emlékszem, egy kritikusa gúnyosan vetette szemére, elég igaztalanul.

Mint költő, olykor a legünnepélyesb, emelkedett, magas és gyöngéd; máskor a mindennapiságnak hódol, nyers, faragatlan s majdnem mosdatlan szájú. Innen volt itész, aki mondá, hogy ő hamisan eredeti, ráfogott tehetség; volt bírája, ki aljasnak, ízetlennek tartá egész költészetét; míg szemben az előítéletekkel, annyi ellensége támadt, amennyi verset írt az osztályok némelyike ellen. Amazok nem láttak verseiben ideált, ezek nem reált. Szavak és állítások, melyek váddá alakulnak aszerint, amint a vádlók és nem a költő helyzetéből ítéltetnek.

Ha mindezen nagy ellenmondásokat, melyek a gyűlölet és szeretet, az ízlés és ízetlenség végsarkai közt labdaként játszottak Petőfi Sándorral, s magát magának tették ellenébe, ifjú korára utasítom, azt fogják mondani: más is volt ifjú, és fájt neki a méltatlanság, az élet hidegsége, a világ közönye; és talán nagyobb lelkierő- s költőibb kedélyre mutató, megbírni a fájdalmat szenvedő nyugalommal, mint keresetlen szavakban mérgelődni, s dithyrambi féktelenséggel zajongni minden ellen, mi talán nincs éppen ínyünk szerint életben, művészetben.

És bár e szavak sok igazságot foglalnak magokban, mégis egyedül a költő fiatalsága az, melyre mind erényeit, mind hibáit hárítom; de az én magyarázatom éspedig lélektani tapintatom szerint, mondván, hogy az ifjúságnak, a lelkesedésnek teljesb, valódibb képviselőjét nem ismerem.

Az ifjúságnak egy előjoga van minden népek és idők megegyezése szerint, az, hogy szabad neki hibázni. Az ifjúnak szabad eltagadni mindent, ami nem ő: embert, véleményt, intézeteket; a létezőnek megsemmisítése, a dolgok rendének újból szerkesztése, ifjú embernél, ha van benne lélek, nem példátlan igyekezet. Ez, míg a hús és vér esztendein át kell menni a fejlődő szellemnek, ami pedig nem könnyen változik, mindig meg fog történni. Való ugyan, hogy eme szakálltalan bölcsészet, mely magát az egyén bensőségét tekinti csak igaznak és valónak, s maga szerint törekszik alakítani a világot, botor szemlélődéssé fajul, és az úgynevezett isteni irónia � a nihilizmus � magasságaiban vesz el, mint német szomszédainknál egy ismeretes költő-bölcsészeti iskola, honnan semmi eredmény nem várható; de az is igaz, hogy ép szervület e pontnál meg nem állapodik. Átmenet ez, hasonló ama borotvahídhoz, melyen a török paradicsomba mennek a megholtak árnyai, s ha félre lépnek, önmagukat vágják össze. � Az ifjú, eme pontján a fejlődésnek, azt mondja: ez a világ enyém. Mit nem lát ő vágyban, epedésben; van-e olyan, mit el nem lehetne érnie, magáévá tennie? Adj neki egy szót, mely eszme, és beszélj vele aztán a kivételekről és módosításokról! Hiába fogod fejébe verni akarni, hogy nem minden eszme egész általánosságban, minden idők szüksége és lehetősége, hogy sokhoz műveltségi fok kívántatik, hogy sokra idomulni kell a léleknek. Hiába! ő egyetemest lát, s az eszmét maga rideg elvontságában fogadja minden alkalmazás, minden különödés nélkül, mi az istenek álma; és mint a madár a kék özönben, úszik ő is a gondolat egyszínű elemében; távol sem gyanítva, hogy a teljes világosság és a teljes sötétség egy, mert egyformán nem vehetjük ki a tárgyakat egyikből mint másikból. Mi természetesb ilyenkor, mint hogy az ifjú lélek magát nézze igaznak; másokban pedig ne lásson egyebet szívtelen önzésnél, ronda szűkkeblűségnél, erkölcsi alakoskodásnál, mely hazudik, mikor vallást tesz a szentről, hazudja az érzést, a lelkesedést, s nem érdemel egyebet nagy megvetésnél, gyűlöletnél. Innen a legizgalmasb szellemek zenebonája magokban és dúlása a tárgyi világ, élet és szokások ellen; innen a legönszerűbb és épp azért legönzőbb gondolkodás az ifjú kebelben, minő egy Byron példája után sokak tetszésével találkozott, divattá lenni készült, s közöttünk is költői elemül akart becsempésztetni; innen Petőfi Sándor feddőzései, gyűlölete és haragja; kinél ez, köztünk legyen mondva, épebb és egészségesb alakban mutatkozott, mint az angol költőnél, ki kacérságot s gyakran csinált bosszankodást vegyíte költészetébe, s az angol sziget sűrű ködét Görögország bájege alatt is lélekzette verseiben; és míg Byronnál uralkodó elem volt eme kesernyés tészta, Petőfinél csak néhány évre vagy napra volt szorítva, amabban habitus, ebben alkalom, amaz belébetegedve, ez minden órán kigyógyuló félben, igen hamar, igen jó szerével. De nem akarok védője lenni a szilajságnak, a kegyelet nélküli fennhéjazásnak, szerénytelen elbizakodásnak, melyek mint életadati vád, nem egyszer mondattak el felőle. Meghagyom előbbi véleményökben azokat is, kik Petőfit szerették olvasni, de nem örültek személyesen ismerni, mondván: Petőfi nagy költő, de kiállhatlan egyéniség. Azonban aki köztetek vádolhatlan, vessen követ fejére; és ha neki annyi bűne van, nincsenek-e több fényoldalai?

Igaz, hogy ő nemigen sátorozott, akárki körül sem, tisztelgéseivel; igaz, hogy démoni óráiban nem látott magánál nagyobb embert a horizonton, s talán igazán, talán nem. De hát mi legyünk-e igaztalanok iránta, hogy midőn egyetemesen fájlaljuk kora letűnését, emlékezzünk részletes gyarlóságaira? Tudok én elég jó embert, ártatlan lelket, ki a légynek sem árt, nem is hagy maga után annyi hazai dicsőséget, mennyit a légy elvinne szárnyán. S vajon ki oka, hogy a legnagyobb elmék rendesen azok, akikben legtöbb ellenmondás, összeférhetlen adalék mutatkozik a közrendű szem előtt; ki az oka, hogy például a magyar közönség mindig contradictiót keresett még eddig észnagyaiban, s örült ellenben a szentélyes rejtekhely nélküli, egyhangú felületes kebleknek s ezek átlátszó tisztaságának? � ezekben semmi ellenmondás, igen! semmi tartalom!

Eme vád és védszavak után egész nyíltsággal kérdem: mi volna Petőfi Sándor, ha csak éppen azok által ítéltetnék, kik bírálataikban a szokás, illedelem, hétköznapi rendesség, ki- és betanult feszesség, szabatosság rőfét használják? Nemde megférhetlen egyéniség, kiben semmi abból, mit szerénységnek hí az erkölcstanító; nemde vad fiú, a szó legvalóbb értelmében, ki nem tud beszelídülni a jóhangú, művelt körök világába; annál inkább, mert külsőleg is eltér a rendes viselettől, a divattól, és jár fényes-gombos dolmányban, nadrágát behúzva, fején kucsma vagy kurucos kis sapka, éspedig a művelt, csinos főváros színe előtt, hol párizsi szabatú öltözékek minden ízlést kielégítőleg divatoznak, s ő egymaga, csakhogy minden szem rajta pihenjen meg, különcködik, csúfságoskodik? Nemde kevéssé ajánló az a tulajdon is, hogy ő, mint versében írja, egyet káromkodik és úgy csillapul a haragja? stb., stb. Mi volna különösen azok szemüvegén, kik valakinek szellemi világából rendesen az úgynevezett ellenmondásokat állítják szemközt, s a nagyobb szabású lelkek birodalmát nem látják be egy odaforduló rátekintéssel?

Angelo Mihály, a vatikáni egyháznak halhatlan mestere, egész sor épületeket akart lerontatni és tért nyitni az egyház homlokzata előtt, szinte a Tiberig, hogy a csodálandó művet kellő pontról, illő távolságból nézethesse, mondván: „A tárgy nagy, a szem közelről, a fej fordítása nélkül, be nem láthatja egyszerre, s messzibbről kell nézni”. Nem így kellene-e lerontani sok műbíró elméletét? De a mester szava nem foganíttatott, s a vatikáni egyháznak ma sincs kellő nézőpontja, elég tere, honnan játék volna a felfogás, s a tömör falak és nagy dimenziójú homlokzat könnyű és összehangzó mű gyanánt szöknének föl a levegőbe.

Mondom, a nézőpont igen sokat tesz. Én a lélektanból vettem e pontot költőnkhöz, s úgy látszik, legalább nekem, hogy semmi nem történt akár életében, akár verseiben, lelke sugallata nélkül, hanem oly kényszerűségből, minek lehetlen ellenállani, mint a volkán kitörésének, mi az ő kedélyvilágát örökös forrongásban tartotta, feszítette; voltak például percei, mikor magyar ember létére hazudságnak tartott volna úgy öltözni, mint a francia öltözik, és láttuk őt pitykés dolmányban; ő vallotta költészetben a népiesség elvét, és ezt a maga egyetemességében követé, tetszett, nem tetszett valakinek; s ekkor eléálltak ama famosus költemények, melyeket némely barátai fölötte geniálisoknak, finnyásabb ítészek pedig a legvadabb durvaságnak kereszteltek, minők: „Úgy jóllaktam, hogy még!” aztán „A faluban utcahosszat”, mely utóbbi egy helyütt így mondja: „Táncolok, mint veszett fene”; sor, melyet maig sem igen bocsátottak meg ellenfelei, s történt, hogy egy kecskeméti (1847-iki) kalendáriomban a vers utánnyomatott, de a „veszett fene” helyett „veszett medve” áll, minő esztétikai, erkölcsi tanok és elvek szerint: a jó isten tudja!

Hogy az ilyen maga eszén járó, „szent Dávid hárfájára sem hallgató” merev egyéniségekben van valami eredeti: senki sem tagadja. De ezen eredetiség bűnné válik csak úgy pusztán, minden bensőség nélkül. Ellenben az erőnek, saját becsének tudata lesz olyan ifjúnál, ki huszonhat éves korában válva meg az élettől, annyi jelét hagyja tehetségének, mint Petőfi. � Azért szóljunk közelebb a költőről és viszonyairól az irodalomban.

Könnyebb magunk tájékozása végett pontozzuk ki az időszakot, melyben Petőfi az irodalom színvonalán megjelent, különösen mutassuk fel a hazai költészet akkori állását, fejlődési hajlamát és irányait s a kritika tekintélyét.

Tizennégy évvel menve hátrább az időben, megtaláljuk az 1840. esztendőt, nem titkoslepel alatt már, hanem fátyolát levetve, mint kell állania a történet ítélőszéke előtt. Ezen év annyi jövő magvát hordozá keblében, hogy lehetlen volt nem fejlődnie. Választó kora volt ez, sok tekintetben, múltnak és jövőnek, mint mikor nagy hegy emelkedik két vidék közé.

Nem célom mindent elmondani e nevezetes korról; de úgy látszik, nem tévedék, ha állítom, hogy ez idő után sebesebb fejlődésnek indultak az eszmék és dolgok, mint annakelőtte, fejlődésnek, mi némileg a bontakozás jellemét ölté magára veszni kezdő arányával időnek és haladásnak, melyben a visszatartózkodás nem bírá ellensúlyozni ezt. De hagyján! Jól értett fejlődés nem puszta bontakozás, hanem alakító munkásság is; azonban erről most ne beszéljünk.

A kipontozott időtájon a magyar költészet törekvései minden oly elemet megmozgattak és sürgős hivatással dolgoztak fel, melyből jóravaló művészet s derekas hazaiság állhat elé. Ekkor a nyelv is, eme végetlenül finom költői elem, a nemzetnek külsővé lett lelke, több vala már, mint puszta ősi örök vagy hozzá nem nyúlt eredetiség: megrakva gondolat és képzelődés kincseivel. Egyúttal meg volt harcolva minden akadály, mely a nemzet külső és belső embere közé feltolakodott, s nem maradt egyéb hátra, mint azokon által és keresztül, magához és magáéhoz jutni a nemzetnek.

De ha magunkban sem voltunk még magunkkal egyezők, ez azt teszi, hogy mind folyvást nagyban állottak még viszonyaink, szellemi közlekedéseink valamely idegen világgal, nem tisztán saját mi világunkkal, melyből gondolatok és gondolatformák, mint idegen ég vándormadaráé, csoportosan szállingóztak be hozzánk.

Ilyenül nézem én legalább a klasszikai gondolatok és eszmék s velök járó formák behatását, ezen egy szóba fogva össze mindkettőt: szabályosság. Ez, nem tagadhatni, költői, művészi erény, s különösen magyar költészetben a nyelv változatos könnyűsége s hajlékonysága mellett jó móddal, művészeti szempontból pedig teljes joggal, követendő minden időkre. Azonban a szabályosság bármennyire törekszik is csatlakozni a gondolattal, belsővel: több-kevesebb tekintetben külső marad; s van idő, mikor a szellem, az ihletés megérzi, hogy kellete korán szabadulni tőle nem bűn, sőt valódi tökély.

Ez volna már a szabályosság, amennyiben az eléadásra szorítkozik. Mint ilyen, szereti a tiszta, nyelvtanilag biztosított, iskolahű kifejezést; szereti a bevett rímet, mértéket, a megszokott, leginkább kölcsönzött ritmust, és kellemes alkalmul szolgál kevés gondolatú, korlátozott eszmekörű tehetségeknek, hogy benne az úgynevezett jóizlésűek előtt, mint példány- és mintaköltők, csillagjanak. Hanem átmegy a szabályosság a gondolatok terére is, hol kimérni törkeszik a szellemi világ határait, mikor rendesen választó különbséget tesz tárgyak és tárgyak között s megvonatik az eszmék és eszmék közötti barázda; megkülönítés, mi a költészet halála. Ily értelemben eléáll aztán a magasb, az ünnepélyes és köznapi költészet egyoldalú magyarázata, az esztétikusok kifáradhatlan ügyekvése a fiókozás körül, egyik fiókban: szép, másikban szépecske, harmadikban kellemes, nagyszerű stb.

Csak nemrég az ideje, hogy a hazai közrendű élet s a népi jelen magaszerű megdallása nem is nézeték költészetül; és az illőbb magassarkú eléadásból egyedül akkor mert alábbszállni legtöbb költő, ha ellen nem állhatván itthoni hajlamának, népdalírásig alázta magát. Komoly hangú költeményben valamely népből vett, de másként tiszta és tisztes kifejezés oda nem illő, kirívó tarkabarkaságul nézeték, mint folt, mi kedvetlenül hat a figyelemre, veszti a jótékony hatást. Fejemen történt, hogy Kunoss igen kegyetlenül megmosott a következő két sor egyikeért:

Szépét kis időmnek eléltem-e már?
Javát megevém kenyeremnek, �

mondván: ez az a híres költő, aki ambrózia és mit tudom én, miféle manna helyett, prózailag, kenyeret eszik? És van előkelő magyar dalnok, kinek nyelvében afféle közrendű kifejezésre akadni sem lehet; jól megértvén, hogy a régebbi ízlés ezt vérig, halálig üldözte, mikor jaj lett volna a költőnek, ha „kecskerágót” és nem mirtust emlegetende.

Ezen mailag már fölösleges szigor, úgy látszik, az idő kiskorúságának követelése volt. Idomulni kellett a költészeti alkatnak és szokni a nyelvnek. De jelenleg inkább az ellenkezőben tévedés hibáját is érezzük utána némely költőnél. Akkor semmi népi, most csupa freskó. A kritika nekik Mózes botja lett, mely a Vörös-tengert két fallá ütvén egymástól, száraz utat nyita Izráel fiainak. A föntébb értett költő urak, Izráel fiaihoz hasonlóan, száraz lábbal járnak valamely semleges földön a költészet és próza között, a népi elemnek elvont, merev felfogása miatt. De 1840 körül kibontakozott már költőink lelke a bilincs alól némileg, és a hazaiság mind jobban tört magának utat; szonett, madrigal, ritornell s több efféle igen kimért formák ritkábban jöttek elé; a klasszikai gondolatjárás, merev és ünnepélyes nyugalom enyészett valamely mutatkozó új elem előtt. Szóval a szabályosság unalmas kezdett lenni, s más ritmusa követeltetett a költészetnek, és nem csalódom, ha úgy ítélek, hogy ezen új elemet és ritmust Petőfi Sándor teremtette meg a magyar költészetben, s övé a magunkat magunktól elválasztó falak ledöntésének dicsősége; � az ő befolyása rendítő volt.

És itt egy vádat jegyzek föl a kritika ellen a közérzelem dicséretére. A közérzelem ugyanis csakhamar kitűnő tetszéssel fogadta Petőfit, s olyan blazírt kedély is örömét találta benne, ki verset csak elvétve olvasgatott. Nem így a kritika. Azonban az ítészet bármi derék dolog is, mégsem képes mindenkor kielégíteni a művészet igényeit, s nem képes különösen nyomába hágni az ihletésnek. Innen van, hogy önröptű elmék megítélésében rendesen konzervatív szellemű. Hogy e részben eligazodásig juthassunk, a kritikán túl kell emelkedni: a műbölcsészethez.

Az ítészet, ha ugyan belátásom nem csal, megelégszik felfogni, sőt felkapni a korszakok jelenségeit s a magok különbségeiben bírálni meg azokat. Ez eljárásban tekintély, divat, napiszerűség s mintákról lehímzett modor főszerepet játszanak. Jó oldala, hogy valamely eseményt történetté emel vagy lehurogat; de gyarlósága, hogy szemközt állít egymással időket, elméket, s egyike a másik hátrányára ítélgeti; démonilag szólva: összeveszti a jókat. Igy a kritika tud, de a más rovására. Ellenben a műbölcsészet, anélkül, hogy elvontan, egymástól külön szaggatva nézné a költészet korait, maga folyamosságában veszi a szellem életét, egyik időt a másikba iktatja s vezérli át, összekötvén, mint kell, a fejlődés lépcsőit, irányait, mint ugyanegy szellem nyilatkozásait. A magyar költészet például, szerinte, nem egy-két poéta műve, hanem valamennyié, aki valami újjal, észrevehető adalékkal járult az egésznek eléállításához, s lelke jobb részét nyomos következéssel gyónta át az egészbe, s illesztette annak organizmusába; nem is a puszta népi vagy úri elemből áll elé, hanem egyiket magában, a másik nélkül, tökéletlenségnek tartja. Kell tehát, hogy egyik áthassa a másikat, mert az organizmus egyedül akkor ép, ha a részek tudják egymást, felelősek egymásért. Annálfogva megállhatlan elv azoké, kik úgyszólván kirekesztőleg népi vagy ellenkező elemhez vallottak; ez az elvek csalódása. Igy az eredetiségről sem tanít vadonnan újat a műbölcsészet, sőt az irodalmi történet tanúságával egyezőleg, a lángészben is megengedi a kölcsönzést, azon különbséggel, hogy az igazi lángész többet hagy örökül, mint vőn hagyományul; vagy mint Kazinczy minden kivétel nélkül, merészen állítja: „magát Homért is az előtte éltek csinálták, mint Goethét és mindent, aki még nagy volt.” Röviden, a műbölcsészet kiengesztelődés.

Erdélyi János: Petőfi

Petőfi kétségkívül a legerőteljesebb lelkek egyike; de midőn kor- és asztaltársai csaknem rajta kezdék a magyar költészet ujjászületésének történetét, nem követtek el kisebb hibát, mint ellenségei, kik tőle minden nemesb irányt s elemet eltagadva, szinte aljasnak találák költészetét. És volt szó a csárda és szalon, az ízetlenség és eszményítés egyoldalúságairól. A két fél között egyiknek sem volt igaza, hanem többsége a tisztelőknek; mi koránsem a kritika érdeme, hanem a közönség műhajlamaé, mely nem gondolva kisszerű tudóskodással, jóravalóképp ítélt, és szerette Petőfit a kor lelkesedésével, habár ma sem tudná megmondani, miért, éppen úgy, mint kritikusai. Ezért Petőfinek a kritika elleni bosszankodásai, úgy látszik, nem voltak éppen alapnélküliek, mert hogy ő, ki sok készültséget is párosított a tehetséggel, minden afféle vizsgálódásokat megvetett volna, éppen nem hihető.

Ami már költőnket elődei- és kortársaitól is megkülönbözteti, az én belátásom szerint, az hogy ő egész egyetemességgel, úgyszólván egész mellel fogta fel a nemzetet költészetében, amit előtte csak kivételképp, részletben űzött a költői csendes munkálkodás, ő elölrül kezdte és lelke teljes szabadságával gyakorolta. Jó szelleme ugyanis mintegy megsugallá, hogy miképp egy a nemzet nyelvben, hasonlóan egynek kell lenni költészetben is. Ez a szerencsés ötlet vagy szerencsés gondolatfogamzás az ő legfőbb erénye, költészetének sugáros középpontja, melyben éppen azért visszatükrözve találá magát a nemzeti tudalom. Az ő költészete felelet azon kérdésekre, melyeket, tudva nem tudva, koronként intéz költőihez a nemzet.

Mondottakban, úgy vélem, engesztelés van nyújtva a költő szellemének panaszaért, mondvája:

Nem ért engem a világ,
Nem fér a fejébe:
Egy embernek éneke
Hogy lehet kétféle!

de kulcs is van adva népszerűsége titkához, egész költői lényéhez. Annálfogva igen magától jövőnek fogjuk tartani, hogy Petőfi Sándor a tárgyak között éppen nem válogatott másképp, mint a köztudalom eltapintása szerint. Ez úton maradt el költészetéből a mitológiai elem és klasszikai vagy más idegen forma is teljesleg. Ő soha nem íra görög vagy olasz formákban. Egy ritornellje van, az is freskó. Eléadásában egészen a tömeges közönségre támaszkodik; s talán senki sem adta oly egyszerűen és világosan értésére az olvasónak, mit érez, mit akar, mint ő. Legtöbb magyar költő az ő koráig többé-kevésbé osztályok költői, s élvezésökhöz némely műveltségi fok kívántatik; ellenben az ő költészetét józan elme, ép kedély, elfogulatlan szív iskolai tanulmány vagy begyakorlás nélkül vajmi könnyen felfoghatá. Nyelve csodálatosan könnyű; benne a poétai határos a prózával; szemnek, fülnek kevés, hanem a gondolat megy benne, mint a búvár. Ez az ő ritmusa, ezt szerette benne a közönség. Tudta mindig, mit akar, de soha nem tudhatta előre. E részben saját mesterséggel bírá ingerlővé tenni az eléadást. Eltért az egyhangúságtól, változtatá a nyomot vígból komolyra, komolyból vígra, s itt hódola szeszélyeinek, miképp a tündérek, kik sokféleképp szoktak incselkedni az emberek körül. Minden versén meglátszik a frisseség, a szapora elevenség, az ifjú életszín; s azok hatása jött magától, mint az ifjú leány kedvessége, a virág illata, a tavasz lehe.

Szóval: a gondolat legtöbbnyire túlforrott nála a formán, a túlnyomó volt efölött; innen magyarázható, ha meghasonlott a formás művészettel, s ezt puszta külsőnek tekintvén, szétrontotta, vagy föl sem vette.

Azonban nem fejtegetem eléadási módját. Hiszen ő szólott, fenségesen, mint látnok, s egyszerűen, mint a gyermek; de ezekről, főleg egyes verseiről, szóljon a részletes bírálat. Nekem a költőt másképp kelle felmutatnom: egy középpontból, hol minden benne felötlött ellentétek összejőnek, kibékülnek.

Mégis lehetlen ki nem térnem gondolatvilágára, különösen arra, mint fogta ő fel tárgyait, remélve, hogy sok balhitnek fog eleje vétetni, vagy hibás vélemény megigazíttatni, amennyiben Petőfit leginkább Kertbeny közleményei szerint („Irodalmunk túl a határokon”) egyik vagy másik ismert tehetséggel hasonlítgatják össze külföldön, vagy követendő példányul állítják fel idehaza.

Mi az elsőt illeti, ő csak magához hasonló, másodikra nézve: tudni kell őt követni. Azok tehát jók turistai megjegyzéseknek; ezek jól jőnek ki, mert látszik, hogy Petőfi szelleme él. Tisztelet, becsület minden fordításnak! Petőfit ez úton megismerni, ismertetni nem lehet; vagy akárki mást hamarább, mint őt; aki pedig követni akarja, haszontalanba vesz igyekezete, mert nincs rajta mit követni, miután követhetőt, mi rendesen formai dolog, nem hagyott maga után. Petőfi nagyon finnyás, hiú volt korlátoztatni, s ezért nem jutott szilárdsághoz, mint művész. Utánzói vagy iskolásai, kik nyomait vélik tapodni, éppen ezért magok is jól érezhetik már eddigelé, hogy igen puha sarat nyomogatnak, midőn alakításhoz kezdenek utána.

Első kori műveit egyszerűség bélyegzi. Bennök a kedély valóságos játszi gyermek, főleg midőn mester nélkül saját tetszésére hagyta magát. A felfogás ezen egyszerűségének páratlan szüleményei sok vers, melyekben, ha mondom, semmi oly rendkívül nagy dolog, rejtély vagy tartalom; csak végtelenül könnyű kecs. Ezekben a költői eszme alig vesz alakot, sűrűdést. Azon veszed észre, hogy valamely földi tárgyra leszáll egy kis köd, s az játszani kezd előtted a poézis más világában. Gondolnád, hogy ez valamely szerencsés utánzás, másolat a természet után? Nem; az a költészet maga, gyermekileg, elemileg felfogva. Petőfi e módon szerze sok szép költeményt. Nem a juhász

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.