Szálasi Ferenc

A MetapediaBÓL

Inkább hõs egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át!

I. KI VOLT SZÁLASI FERENC? (*Kassa, 1897. január 6. +Budapest, 1946. március 12.) Hungarista politikus, Magyarország nemzetvezetõje, a Népbíróság pribékjei gyilkolták meg 1946-ban.

Családi háttér és pályakezdés

Szálasi Ferenc

Szálasi Hitlernél

Gyermekkor, tanulmányok

Szálasi (1935-ös önkéntes névváltoztatása elõtt: Szálasy) Ferenc Kassán, 1897. január 6-án született. Apai nagyapja részt vett a magyar szabadságharcban, Világosnál esett orosz hadifogságba, innen került a szabadságharcot követõ büntetõ intézkedések során Ausztriába, ahol is katonai szolgálatot kellett teljesítenie. E közben ismerkedett meg egy bécsi nõvel, akit azután feleségül vett. E házasságból született Szálasi édesapja, aki a nagyapa viszonylag korai halála után a katonai árvaiskolába került. Egy rendelkezés nyomán, amelynek értelmében mindenki, akinek apja 1849 után került Ausztriába, Magyarországra kényszerül települni, Szálasi édesapja katonai iskolai tanulmányait Pozsonyban folytatta. E tanulmányok befejezését követõen Szálasi apja katonai tisztviselõként dolgozott.

Származás

Sulyok Dezső, a Horthy-korszak ismert magyar ellenzéki, de németellenes beállítottságú, az akkori baloldalhoz közelálló politikusa (aki 1945-tõl a kisgazdák egyik legtehetségesebb vezéralakja volt s akit a kommunisták a kisgazdapárt legelsõ "leszalámizása" során távolíttattak el a kisgazdapártból) Szálasi lejáratása céljából - Bethlen István ösztönzésére és a tõle kapott hamisított származási iratok alapján - a 30-as évek végén azzal a történettel állt elõ, hogy Szálasi Ferenc valójában nem is magyar, hanem örmény származású ember, akit (vagy akinek felmenõjét) eredetileg Szalosjánnak hívták. A lejárató akció csütörtököt mondott: a budapesti törvényszék Lengyel-tanácsa megállapította, hogy Szálasi Ferenc apai nagyapai ágon "tiszta" magyar származású ember, akit csupán távoli oldalági rokonság fûz az örménységhez, és a Szalosján név a Szálasi-név örményre fordításából származik. (Egyébként az örmény származás egyáltalán nem szégyellni való. Tudomásunk szerint az aradi vértanúk közül kettõben is csörgedezett örmény vér, úm. Kiss Ernõ h. altábornagyban és Lázár Vilmos honvédezredesben.)

Amíg Szálasi apai nagyanyja német nõ volt, addig édesanyjában szlovák vagy ruszin vér is folyt. Összességében tehát Szálasi korántsem volt "tisztán" magyar származású ember, amint hogy egyébként a magyar emberek tetemes hányada sem az. Valószínû, hogy - erkölcsi emelkedettségén, keresztény hitén túlmenõen - ez a körülmény is befolyásolta Szálasinak azt a türelmes és a Kárpát-medence vérségi sajátosságaival szemben körültekintõ, realisztikus nemzetiségi politikáját, amely az õ hungarizmusára oly jellemzõ s ami Szálasi politikáját a hasznos és keresztény idegenek szentistváni befogadásának politikájához vagy pl. Széchenyi István nemzetiségi politikájához (pl. a legnagyobb magyarnak az ún. akadémiai nagy beszédében kifejtett elveihez, ill. a türelmetlen magyarosítás elleni számos fellépésében mutatkozó eszmeiségéhez) vagy az ugyancsak "nem tisztán" magyar származású Prohászka Ottokár hasonló felfogásához kapcsolja.

Szálasi - ma úgy mondanánk - sokgyermekes családban nõtt fel. Az elsõ gyermek lány volt, a többi fiú. Ferenc volt a legidõsebb közülük. Szálasiék bensõséges családi életet éltek. A gyermekek - az egyébként görög katolikus, de mélyen vallásos - édesanyától erõteljesen vallásos nevelést kaptak, mint Szálasi mondotta: "Az istenhit erejét és meggyõzõdését az anyatejjel szívtam magamba. Anyám keresztül-kasul itatott engem a hittel." Szülei a család rossz anyagi életviszonyaira tekintettel Szálasi Ferencet katonai pályára szánták. Így került a hungarizmus majdani megalapítója a kõszegi katonai reáliskolába, amelynek elvégzése után katonai pályára lépett. Részt vett az I. világháborúban. 1915-ben hadnagyként került ki a frontra, ahol 36 hónapot szolgált. Csapattisztként egy rohamozó alakulatot is vezetett.

Katonai pálya

A háború után Magyarországra költözött és az ún. õszirózsás forradalom idején külügyi futárszolgálatot teljesített. A következõ évtizedben sokoldalúan képezi magát és ennek során - még mielõtt felvennék a Hadiakadémiára, amelyet egyébként 1923-1925-ben végez el - számításokkal igazolja a munkásság termelõ tevékenysége és a hadisikerek közötti egyenes összefüggést. Innen csak egy lépés nézetrendszerének egyik legfõbb eleméhez: sikeres nemzetpolitika nem lehetséges a munkásság gazdasági és társadalmi súlyának megértése, kívánatos szerepének elismerése nélkül. 1925-ben a vezérkarhoz kerül, 1926-1929-ben a Vezérkari Fõnökségnek Tábornoki és Vezérkari Továbbképzés, ill. Vezérkari Személyi Ügyek osztályán szolgál. A 20-as évek végén, a 30-as évek elején Szálasi hazai és külföldi tanulmányutakon vesz részt. Ebben az idõben különbözõ politikai, katonapolitikai dolgozatokat ír, nézeteivel, írásaival a vezérkar egyik középponti alakjává, a tiszti viták afféle politikai fenegyerekévé növi ki magát. Írásait Gömbös Gyula is ismeri, aki olykor elragadtatással nyilatkozik ezekrõl az írásokról (sõt, amikor már miniszterelnök volt, Szálasiról mint egyik lehetséges utódáról tesz említést), máskor viszont megfeddi katonaforradalmári megnyilvánulásai miatt. Szálasit 1933-ban vezérkari õrnaggyá léptették elõ. Ő viszont 1935. március 1-jén nyugállományba vonult és megalapította a Nemzet Akaratának Pártját (a NAP-ot). Ez Szálasi és a hungarizmus elsõ pártalapítása Magyarországon.

A Cél és követelésektõl az Út és célig

A NAP eszméit, a politikai cselekvésre vonatkozó elgondolásait Szálasi 1935 márciusában írt munkája, a Cél és követelések tartalmazza.

Korábbi írásaihoz képest e munkájában jelentõs lépést tesz elõre: kidolgozza az Õsföld (a Kárpát-Duna medence, vagyis a történelmi Magyarország) megújhodásának, újjáépítésének, átszervezésének, szerves és egységes irányításának, a Hungária Egyesült Földek létrehozásának a tervét.

A Cél és követelések c. írást felfoghatjuk úgy is mint egy rövid - de lényegre törõ - bevezetõ tanulmányt Szálasi legjelentõsebb ideológiai munkájához, az Út és cél c. tanulmányhoz. A két tanulmány megírása között azonban évek telnek el. A NAP megalakulását a pártszervezés, pártépítés nehéz idõszaka, egy sok idõt és energiát igénylõ munka követi, mégpedig a szinte minden oldalú támadások kereszttüzében. (Ezek a támadások azután állandósulnak, Szálasi Ferencnek és mozgalmának mondhatni egy perc nyugta nincs, majd a vesztes háború után, amikor õt és mozgalmát teszik meg a legfõbb bûnbaknak, minden rossz legfõbb okozójának, Szálasi egy rendkívüli erkölcsi, szellemi és fizikai tortúra szenvedõ alanyává válik, halála után pedig egy - mind a mai napig véget nem érõ - olyan gyalázkodás folyik ellene és hungarista mártírtársai ellen, ami logikussá teszi a feltételezést: azt, hogy a Nemzetvezetõ és bajtársai már minden bizonnyal egy megtisztult "túlvilági" állapotban vannak s valóban az Örök Világosság fényeskedik nekik.)

Kibontakozás

1936. október 6-án Gömbös Gyula váratlanul meghal és reformtörekvéseinek leginkább értõ továbbfejlesztõjét, Szálasit Keresztes-Fischer Ferenc, Horthy katonai irodájának fõnöke (a késõbbi belügyminiszternek, a nemzeti szocializmus következetes ellenségének a fivére) egy országos helyzetjelentés megírására kéri. Szálasi - országjárása, elmélyült vizsgálódásai után - ún. Emlékeztetõt ír, amelyben honi állapotaink felett alapos bírálatot gyakorol, hangsúlyozván: a nemzet válságban van. Egyszersmind kihallgatást kér Horthytól. Keresztes-Fischer Ferenc Szálasi írását elsüllyeszti, az államfõ és Szálasi kapcsolatfelvételét pedig megakadályozza. A kabinetfõnök e tettével egy sorozatot indít el: a következõ években Szálasi számtalanszor keresi a kapcsolatot Horthyhoz, ebbeli igyekezetében azonban egészen 1944 májusáig minduntalan elgáncsolják. 1937 tavaszán megindul a NAP elsõ lapja, az Új Magyar Munkás. A lapban megjelent cikkek bírálják a kormányzatot, a liberális világszemléletet, a nemzetközi nagytõkét és a kommunista internacionálét és taglalják a hungarizmus politikáját és programját. A következmény: a kormányzat gyorsan feloszlatja Szálasi pártját (ez ebben a "mûfajban", tehát a hungarista pártok feloszlatásának sorában az elsõ eset) és 1937. április 15-én, szinte hajszálra 100 évvel azután, hogy Kossuth Lajost bebörtönzik - és ugyancsak egy sorozat nyitányaként - letartóztatják magát Szálasi Ferencet is. A bírói szabadlábra helyezést nem sokkal követõen még ugyanez év augusztusában egy röpirat miatt újból letartóztatják, majd szabadlábra helyezik, de vádat emelnek ellene. 1937 nyarán Szálasit britek keresik fel azzal az ajánlattal, hogy hajlandók támogatni a hungarista mozgalmat, ha az elkötelezi magát egy délkelet-európai konföderáció mellett. Szálasi nemet mond, viszont rajön arra, hogy a Hungária Egyesült Földek elnevezés zavarba ejtõ lehet (õ sem konföderáció, sem föderáció formájában nem tartotta volna helyesnek a Kárpát-Duna medence állami feldaraboltságának tartósítását), ezért ettõl kezdve a Hungarista Magyar Birodalom kifejezést használja. Mindezen közben a hungarista pártépítés nem szûnik meg:

Endre László pártja egyesül a Hungarista Párttal

1937 augusztusában Szálasi megegyezik vitéz Endre Lászlóval, hogy a hungaristák új pártot hoznak létre, amelybe belép Endre is pártjával, a Magyar Fajvédõ Szocialista Párttal. Az új párt, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt 1937. okt. 24-én a Budai Vigadóban tartja alakuló nagygyûlését, amelyen kimondják: a párt a teljes hatalmat akarja átvenni, mégpedig egyrészt az államfõ, másrészt a nemzet akaratából. Mint Szálasi kifejti: a hatalomhoz vezetõ úton a börtön és a szabadság édestestvérek, az elsõ az utat jelöli, a második a célt. A cél a teljes rendszerváltozás, mert csak ez hozza meg a kívánt új valóságot, az ezt tükrözõ új igazságot és az új - és igazi - szabadságot. Ez a rendszerváltozás csak forradalomban születhet, ez a forradalom azonban tudatos és nemes szándékú népmozgalom. Jól vezetett és építõ szellemû, nem az alacsony rendû ösztönöktõl vezérelt és nem egy romboló szenvedélyû tömeg hajtja végre. Ha mármost csupán a nemzet akaratából - az államfõ és az alkotmányosság ellenében - akarnák a hatalmat átvenni, akkor nem az említett igazi forradalmat hajtanák végre, hanem a tömegek terrorisztikus és anarchista lázadása elõtt köveznék ki az utat, ha viszont a hatalom átvételében pusztán az államfõ akaratára támaszkodnának, akkor ez diktatúrára vezetne, ami elfogadhatatlan és nem tévesztendõ össze a - hivatalos felhatalmazáson alapuló - tekintélyre építõ rendszerrel.

Hódít az eszme

Nyilaskereszt

A hungarista eszme a hónapok, az évek során egyre szélesebb körben hódít, megszületik a párt jelszava: "1938 a mienk, Szálasi jön." Ebben a helyzetben az uralkodó körök úgy döntenek, hogy - a nemzeti szocializmus további elõretörését megakadályozandó az elnyomás eszközéhez nyúlnak. A hungaristáknak is helyet adni kívánó és puhakezûnek mondott Darányit menesztik. (Szálasi véleménye szerint Sztójay elõtt Darányi volt az utolsó magyar kormányfõ, aki tisztességesen viszonyult a hungarista mozgalomhoz.) Ugyanakkor az új miniszterelnök, Imrédy Béla vezetésével nagyarányú támadást indítanak a hungarizmus ellen. Ún. rendtörvényeket hoznak, amelyekkel korlátozzák az egyesülési jogot, megszigorítják a sajtórendészetet, nagy internálótáborokat alakítanak ki, az ítélõtáblák székhelyén öttagú ún. különbíróságokat állítanak fel a politikai perek meggyorsítására és az államfogházbüntetéseket börtön- és fegyházbüntetésekkel váltják fel. (Ebben az idõben a börtönbe zárt politikai foglyok csaknem mindegyike hungarista.) 1938 tavaszán a hungarista vezetõket rendõri felügyelet alá helyezik, majd betiltják a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot is. Szálasi értékelése szerint Horthyt egy olyan klikk szigetelte el a nemzettõl, amely 1938-ban hozzákezdett a hungarizmus megsemmisítéséhez. Ennek érdekében a szóban forgó klikk természetesen nemcsak szigorító intézkedéseket foganatosított, de nagyszabású politikai propagandaakcióba is kezdett. Másfelõl a hungarizmus állhatatosságára jellemzõen az egyik idõközi választás során a parlamentbe is bekerülõ Hubay Kálmán bejelenti az újabb - immár harmadik - hungarista párt: a Nemzeti Szocialista Magyar Párt - Hungarista Mozgalom megalakulását. (Az új párt 1938 augusztusában egy újabb nemzeti szocialista párttal egészül ki.) Az államhatalom fokozódó nyomásának körülményei között Szálasi érzi, hogy már nem sokáig maradhat szabadlábon. Hozzákezd tehát eszmerendszerének írásos rögzítéséhez, az Út és cél megírásához. Elõérzetei nem csalják meg, az államhatalom Szálasi egyik árulóvá lett munkatársának közremûködésével "bizonyítékot" gyárt ellene s ezzel a korábban megfogalmazott vádat tárgyalhatóvá teszi. Ezután 1938. július 6-án másodfokon három évi fegyházbüntetésre ítélik s az ítéletet augusztus 16-án a Kúria is helybenhagyja, ami után Szálasi Ferencet azonnal a szegedi Csillagbörtönbe szállítják.

Nő az eszme tekintélye

Ezekben az években a külsõ mintákat (Mussolini fasizmusát, a hitleri népi mozgalmat, Franco falangizmusát, stb.) is erõteljesen figyelõ, magukat nemzeti szocialistának nevezõ hazai áramlatokat Szálasi hungarizmusa át- meg áthatja, és kétségtelen, hogy e táboron belül neki lett a legnagyobb tekintélye, mind erkölcsi, mind szellemi vonatkozásban. E tekintélyét azután bebörtönzése csak fokozza. Ez a körülmény is közrejátszik abban, hogy az államhatalomnak a hungarista mozgalom elleni támadásai nem csitulnak: Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter 1939. febr. 24-én betiltja a még egy esztendõt sem megélt hungarista pártot, valamint egy hasonló nevû kisebb pártot. Igaz, mindez Hubay Kálmánt nem zavarja abban, hogy a közelgõ választások hírére - Szálasi nevével fémjelezve, az õ eszméit hirdetve - új és immár tartósan életben maradt pártot alapítson. Ez volt a Nyilaskeresztes Párt, amely az 1939-es országgyûlési választásokon meglepõen jól szerepelt, minden elnyomó intézkedés ellenére - kis szövetségeseivel együtt - a képviselõi helyek közel 20%-át szerezte meg s különösen jelentõs sikert ért el Budapest munkáskerületeiben és a földmûves nép szegényebbjeinek körében, ékesszólóan bizonyítva, hogy Magyarországon égetõvé vált a szociális kérdés, de azt is, hogy a margóra szorított hungarizmus az egyetlen igazi reménysége a "három millió koldus országának". Mindez összefüggött azzal is, hogy a nép jelentõs csoportjai Szálasiban nem bûnöst, hanem mártírt láttak. Beigazolódott az Út és cél híres jelmondata: "Nem az a hatalmas, aki üldöz, hanem az, akit üldöznek!"

A 40-es évek elején

A "nyilasok" megrágalmazása 1940-ben is folytatódott. Jellegzetesen példázza ezt két hungarista képviselõnek, Hubay Kálmánnak és Vágó Pálnak az év nyarán a Magyar Szent Korona területén élõ népcsoportok önkormányzatáról és anyakönyvezésérõl szóló törvényjavaslata, ill. e javaslat parlamenti, közéleti fogadtatása. A javaslat - amelyet az "országgyarapítás" addigi tényei és várható kilátásai különösen idõszerûvé tettek - a magyarországi nem magyar népcsoportok számára az ország egységének megõrzése mellett olyan népcsoporti autonómiát, olyan önálló életet, szabadságot és méltányosságot kívánt biztosítani, mint sem addig, sem azóta a Kárpát-medence egyetlen nem magyar állama sem biztosított a területén élõ magyarságnak, s amely javaslat méltó folytatása volt Széchenyi egykori nemzetiségi politikájának, a Szemere-féle 1849-es nemzetiségi törvénynek, Kossuth alkotmánytervének és kitûnõ példája lett a Szálasi által kidolgozott hungarizmusnak. A javaslat értelmében a magyarországi nem magyar népcsoportok jogi személynek tekintendõk, vezetõjüket maguk közül szabadon választják, létrehozzák önkormányzati szerveiket s e szervek hatáskörébe tartozik az iskolai és iskolán kívüli oktatás és nevelés, a közmûvelõdés, a népjólét, a községi és járási közigazgatás és közrendészet, a járási bíráskodás minden kérdése. Az egyes népcsoportok számarányuknak megfelelõen küldenek képviselõket az Országgyûlésbe, az állami költségvetésbõl az általuk beszolgáltatott egyenes adók arányában részesülnek, s ezenkívül önkormányzataik közadók módjára behajtandó népcsoporti adót is kivethetnek. Tagjaikról saját anyakönyvet vezetnek, stb. A németellenességgel fûszerezett, sovinizmusba hajló "úri" nacionalizmus politikusai azonban a törvényjavaslatot - azzal rágalmazva, hogy Hubayék behódoltak a Volksbundnak és azt hirdetik, hogy hazánk a német élettérbe tartozik - hazaárulásnak minõsítette s elõterjesztõit megfosztotta parlamenti mandátumuktól. Igaz viszont, hogy a második bécsi döntés után - az újonnan Magyarországhoz került nemzetiségiek nagy tömegére tekintettel - a nyilas javaslat bizonyos elemeit némi változtatással maga Teleki terjesztette elõ mint nemzetiségi politikájának törvényi megfogalmazását.

Amnesztia

A második bécsi döntést követõen Horthy Miklós amnesztiát hirdetett s így Szálasi is büntetése letöltése elõtt szabadult. Hívei óriási lelkesedéssel fogadták, neki viszont arra kellett rájönnie, hogy mozgalmát túlontúl befolyásolják az érzelmi-hangulati elemek, nincsenek jól kiépített hungarista szervezetek. Noha helyettese, Hubay, valamint Ruszkay Jenő egyben tartották a mozgalmat és a különbözõ nemzeti szocialista erõk egysége érdekében is jelentõs lépéseket tettek, további szívós belsõ munkára, az országépítés alapjainak s a majdani személyzeti csere tervezetének kidolgozására volt szükség. Szálasi energiáit tehát elsõsorban a pártszervezésnek, a jövõ megalapozásának szenteli, vezetése alatt lényegében létrejön a nemzeti szocialista erõk egysége. Sõt, õ és hívei a dolgozó rétegek és a nemzetiségiek körében messze nagyobb befolyásra tesznek szert, mint pl. Imrédy, aki 1940 tavaszától - nem kis pálfordulással - az egyértelmû német orientációt követi és követeli, ezzel elnyeri a németek kitüntetõ bizalmát és néhány kormánypárti hívével létrehozza a Magyar Megújulás Pártját. Mindamellett Szálasi már 1940 végén tapasztalni kénytelen, hogy a nemzeti szocialista oldalon bizonyos klikkek alakulnak, amelyek õt is felhasználni igyekeznek, s hogy kétoldalú rágalomhadjárat bontakozik ki ellene. A kormánykörök hazaárulással, a "guruló márkákra" utalva a német érdekek kiszolgálásával vádolják (a késõbbiekben pl. egyenesen azzal rágalmazzák, hogy Hitlert Magyarország megszállására igyekszik rávenni). Egyes nemzetiszocialisták viszont a németek elõtt azzal igyekeznek õt befeketíteni, hogy Szálasi németgyûlölõ magyar soviniszta. Pedig nem történt egyéb, minthogy Szálasi ragaszkodott hungarista elveihez és noha természetesen messzemenõen híve volt a nacionalista és szocialista eszme alapján a német-magyar szövetségnek - nem volt hajlandó átengedni a hazai németség nemzeti szocialista szervezésének kizárólagos jogát a Volksbundnak és szembeszállt azokkal a nemzetiszocialistákkal, akik a Hungarista Magyar Birodalom eszméjét elavultnak mondták, s akik az igaz hungaristáktól eltérõen valóban arról beszéltek, hogy az e térségben élõ népeknek külön kis államokat kell létrehozniuk, amelyek azután beépülnének a német élettérbe. Mindezek a viták és "vajúdások" megnehezítették a hungarista mozgalom helyzetét, és egyfelõl megkönnyítették a kormány erõszakos fellépését a nyilasok ellen, másfelõl elõmozdították a Volksbundnak, az imrédystáknak és a nemzeti szocialisták Baky és Pálffy vezette csoportjainak - Szálasi és hívei kirekesztését és lejáratását is magába foglaló - összefogását. 1941 szeptemberében Baky és Pálffy csoportja ki is lépett a Nyilaskeresztes Pártból és újfent létrehozta a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot, majd szövetségre lépett Imrédy pártjával, megalkotva a Magyar Megújulás Nemzetiszocialista Pártszövetséget. (Ennek az utóbbi pártszövetségnek ekkorra már csaknem akkora parlamenti súlya lett, mint Szálasi Nyilaskeresztes Pártjának.)

A mozgalom tisztulása

Ez az idõszak tehát - az 1938-40-es évektõl eltérõen - a hungarista mozgalom számára olyan gondok idõszakát is jelentette, amelyek egyes vezetõ nemzetiszocialistáknak az elsõsorban a németek kegyeit keresõ magatartásából fakadtak. Így Hubay, Ruszkay és a történész Málnási Ödön is - látva, hogy elsõsorban Imrédyék és Bakyék bírják a németek bizalmát - Szálasitól egyfajta fokozottabb német orientációt követelnek, módosításokat a hungarizmus épületén. Szálasi viszont továbbra sem hajlandó az elveibõl engedni, egyenesen halad a nemzethez és az államfõhöz való hûség útján s Hubayékat 1942. február 23-án ki is zárja pártjából. A kötetben közölt 1942-es beszédeibõl is kitûnik, hogy ezekben a hónapokban sok volt vezetõ hungarista más útra lépett, mint a kristálytiszta magyar érdekek Szálasi megrajzolta útja. Az Értelmiségi Nagytanács ülésén 1942. dec. 27-én tartott beszédében pl. Szálasi harcot hirdet az álhungarizmus és az ál-nemzetiszocializmus ellen és - az õt és mozgalmát támadó erõk részérõl elhangzó véleményeket összegezve - így nyilatkozik:

"Öt évvel ezelõtt azt mondották, hogy vándoroljunk ki Dél-Amerikába. Négy évvel ezelõtt azt mondották, hogy fantáziátlan fantaszták vagyunk. Három évvel ezelõtt azt mondották, hogy németbérencek vagyunk, nemzetárulók vagyunk, hogy a németeket hívjuk be ebbe az országba. Két évvel ezelõtt azt mondották, hogy zöld ingbe bújtatott kommunisták vagyunk és 'tébolyodott õrült áll az élükön'. Egy évvel ezelõtt azt mondották, hogy németellenesek vagyunk, akadályozzuk ennek a rendszernek a tengelypolitikáját. Ma pedig mit mondanak? Azt mondják, hiszen mi is ugyanezt akarjuk." (A szóban forgó bírálatok hátterét illetõen megjegyzendõ, hogy a négy-öt évvel korábbi kritika a hungarizmus sajátos eredetiségének, szokatlan hangvételének szólt. A három évvel korábbi kritikára való utalás Imrédyék "nyilasellenes" elnyomó politikájára tett célzásnak és olyan megjegyzésnek tekintendõ, amely Imrédyt közvetve pálfordulása elõtti magatartására emlékeztethette, a két évvel ezelõtti kritikát a hungaristák õszinte szocialista felfogása, az egy évvel korábbit pedig az váltotta ki, hogy Szálasi a Szovjetunió elleni hitleri támadást kezdetben megdöbbenéssel fogadta, minthogy a valós szovjet diplomáciai lépéseket és csapatmozgásokat nem ismerte.)

Együttműködés a németekkel

Mindenesetre kétségtelen, hogy a németek - ha összességüket tekintve nem is "imperializmusuk" miatt, hanem a háborús helyzet megkövetelte logika alapján, de - azokat a köröket támogatták Magyarországon, amelyek egyértelmûen hozzásimultak a német politikai vonalhoz. Ez a vonal - összefüggésben a hadi helyzet megváltozásával, tehát azzal, hogy miután a németek a számukra pusztán az angolszász imperializmus elleni önvédelmi harcban, majd a szovjet elleni immár világnézeti háború elsõ, preventív szakaszában kitûnõ pozíciót értek el, 1942 végétõl minden fronton védelembe kényszerültek, elsõsorban a fokozottabb haditermelés és katonai részvétel szorgalmazását jelentette, de a jobboldalt a magyarországi belsõ viszonyok módosítására és pl. a zsidókérdés megoldására is ösztönözte. A hazánkban uralkodó csoportok viszont elsõsorban a hungaristákat támadták s e támadások a magukat ellenzékinek és nemzeti szocialistának mondó körökön belülrõl is jelentõs támogatást kaptak. Így pl. az SS himmleri vonalát követõk változatlanul bírálták Szálasi hungarizmusát, jóllehet Szálasi és pártja messzemenõen egyetértett a fokozottabb háborús részvételre irányuló törekvésekkel.

Jellemzõ viszont Szálasi következetességére, egyenességére az is, hogy a hatalmat - attól kezdve, hogy erre vonatkozó felfogását 1937 õszén a Budai Vigadóban kifejtette - mindig is a nemzet és az államfõ közös akaratából szerette volna megkapni valahogy úgy, ahogyan azt Hitler megszerezte: a nép akaratából és az államfõ kezébõl és nem hogy egy alkotmányellenes lépés megtételére, pl. Horthy pozíciójának a megszerzésére sem törekedett soha, de az államfõ iránti hûségében sem tántorodott meg - a sok "kikosarazás" után sem. Ellenfelei a miniszterelnöki székben (Teleki Pál, Kállay Miklós) mindezt tudták róla s ezért is akadályozták meg találkozóját Horthyval, amire csak - mint említettük - a németek bevonulása után kerül elõször sor.

A német haderõ bevonulása Magyarországra, s ami utána következett

Szálasi felfogása szerint Magyarország érdeke már évek óta a fegyverkezés, egy ütõképes haderõ kiképzése és felszerelése lett volna, a becsületes és kemény harc a bolsevizmus ellen, a hõsi életszemlélet és a józan értelem együttes alkalmazása a háború diktálta szükséghelyzetben és nem a Kállay-féle hintapolitika, a hazudozás a németek elõtt és az ország távlati érdekeivel nem számoló kényszeredett részvétel a háborúban. E szerint a belsõ nemzeti erõkre kellett volna támaszkodni, már csak azért is, mert nyilvánvaló, hogy ha a németek megszállják hazánkat, akkor bele is fognak szólni sorsunk alakulásába. Más szóval a magyar problémát önerõnkbõl kellett volna megoldani, mégpedig már évekkel korábban. Mindamellett még Sztálingrád, a keleti arcvonal ún. kiigazításai és az olasz összeomlás után "sem veszett el minden", amint ez a kötetben szereplõ hadászati tanulmányából is kitetszik: a tengelyhatalmak nagy sikerei 1939 õsze és 1942 tavasza között olyan hadászati elõnyökre vezettek (a németek és szövetségeseik számára Európa északi, nyugati, keleti és délkeleti részén, a japánok számára a kelet-ázsiai nagytérben), amelyeket Szálasi, a szakképzett egykori vezérkari tiszt még 1944 elején is elegendõnek tartott a végsõ gyõzelemhez. (Annak ellenére gondolta így, hogy 1942 nyarán a német hadvezetés lemondott az oroszországi fronton döntõ sikerrel kecsegtetõ - középsõ irányú, az Oka - Volga - Don háromszög felé sújtó - támadásról és a támadást Sztálingrád és a Kaukázus irányában erõltette, aminek következtében a német hadsereg a "vesztébe rohant" és a szovjet erõk 1942-1943 telén, majd 1943 nyarán jelentõs területi sikerekhez vezetõ támadást tudtak kierõszakolni. E szovjet támadások viszont a németekre gyakorolt nyomásukkal lehetõvé tették, hogy az angolszászok megszerezzék Észak-Afrikát, elõnyomuljanak Itáliában és légi fölényükre támaszkodva nagyszabású stratégiai bombázásba kezdjenek a tengely erõi ellen).

A háború alakulása

Szálasi a németek és szövetségeseik háborús gyõzelmét illetõen több tényezõben is bizakodott, pl. abban, hogy Európa "lágy alsóteste" felõl a tengely erõit komoly veszély nem fenyegeti (mivel a Földközi-tengerbe nyúló három dél-európai félsziget egymástól elszigetelt, erõforrásokban szegény, utánpótlási vonalai hosszúak, míg Dél-Franciaországban, a Pó síksága felett és a Balkánon a tengely létrehozhat egy olyan acélfalat, ami mögött erõforrásokban gazdag terület, kitûnõ szállítási, utánpótlási lehetõségek állnak a rendelkezésére) vagy pl. bízott a németek kiépítette nyugati falban. Mindenekelõtt azonban abban reménykedett, hogy a németeknek sikerül legyõzhetetlen fegyverfajtákat kifejleszteniük, átfegyverezniük a hadsereget és átállniuk a totális háborúra (s e téren követniük a Szovjetet, amely az elsõ pillanattól totális háborút folytat, sõt, fennállása óta erre készül). Mindehhez persze - mint mondja - nem kis idõre van szükség, de ezt az idõt a bõven rendelkezésre álló terület lassú és rugalmas feladásával biztosítani lehet. Szálasi tehát - hûséges munkatársaival - a biztosnak tekintett végsõ gyõzelem tudatában kezd hatalmas erõfeszítésbe a belpolitikai kibontakozásért. Ezeket az erõfeszítéseket azonban nem koronázza siker: a Kállay-kormány - miközben látszólag a németek szövetségesének szerepét játssza - a valóságban - különösen Olaszország kiválása után - szintén a háborúból való kiugrásra készül, aminek tanújeleit nemcsak katonapolitikai és titkos diplomáciai lépéseiben fedezhetjük fel, de belpolitikájában, mindenekelõtt az ún. szélsõjobboldalhoz való ellenséges viszonyában is. Mindezt figyelembe véve Kállay politikája végül is aligha vezethetett egyébhez, mint ami bekövetkezett: a német hadsereg Magyarországra való bevonulásához. Ez az aktus egyébként a magyar államvezetés együttmûködésével zajlott le, még a magyar haderõ lefegyverzésére sem került sor. Ellenkezõleg: az új kormány megõrizte - a háború és szövetségesi helyzete okozta keretek között - a szuverenitását és a magyar katonaság is ennek megfelelõen teljesítette feladatát. (Maguk a németek is gondoltak arra, hogy ha a kormányzó és a magyar hadsereg ellenére erõszakkal kísérelnének meg egy megszállást, akkor olyan fronttal találják esetleg magukat szembe, amely a szélsõbaltól a hungaristákig terjed.)

A megszállás

Szálasi a németek akcióját - megszállásnak is nevezve - sajnálatosnak tartotta. Természetesen nem lépett fel a szövetségessel szemben, de nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy Magyarországon teljes társadalmi átalakulásra, a hungarizmus hatalomra jutására és ennek alapján a nemzet erõinek hatékony háborús mozgósítására lett volna, ill. van továbbra is szükség. A német diplomácia viszont - mint oly gyakran századunkban - ezúttal sem remekel: Veesenmayer bizalmatlan Szálasival, a hungarizmussal szemben és - minthogy Imrédy miniszterelnöki kinevezését a kormányzó ellenzi - a hazai viszonyokat nem ismerõ, beteg Sztójay lesz a miniszterelnök. A kormányzat mulasztásai végzetesnek bizonyultak. Jól felszerelt, kiképzett és kellõen jelentõs létszámú magyar haderõ felvonulása alkalmas idõpontban a Kárpátokba mind az északkeleti-keleti, mind a délkeleti irányú szovjet betörést - legalábbis - alaposan megnehezítette volna.

1944 tavaszán és nyarán Szálasi változatlanul a belpolitikai helyzet tisztázását tartja a legfontosabbnak. Végre (május 9-én) Horthy is fogadja öt s hajlandónak mutatkozik hozzájárulni az ország nemzetiszocialista átalakításához, amennyiben ez lenne a nemzet akarata. Szálasi pedig Horthy egyetértésével hozzákezd német kapcsolatainak kiépítéséhez. Veesenmayer a jobboldali pártok összefogását, egységét kívánja s ezzel Szálasi is egyetért, feltéve, hogy a vezetés a Nyilaskeresztes Párt - Hungarista Mozgalom kezébe kerül. A Hitler elleni merénylet és Románia árulása már vészjósló távlatokat nyit, a pártok tevékenységének felfüggesztése a román átállást követõ napon és a Lakatos-kormány aug. 29-i kinevezése, valamint Szálasinak a kormányzónál tett újabb látogatása meggyõzõvé teszi: a kormányzót körülvevõ klikk a román példát kívánja követni. Szálasi tudja, hogy ebben az elõre megszervezett mesterséges zûrzavarban a Hungarista Mozgalom nem vállalhatja felelõsségteljesen a vezetést, de - mint Koós Kálmán írja a Voltunk, vagyunk, leszünk c. munkájában - "És mégis vállalta sokkal nehezebb körülmények között. Akkor, amikor az orosz már betört az országba, akkor, amikor Horthynak távoznia kellett s amikor már a németek sem taktikázhattak tovább. Végeredményben egy vesztes háború ódiumát vette magára Szálasi Ferenc. õ és mozgalma lett a bûnbak, akit a háború után mindenért felelõssé lehetett tenni. De a magyar jövõ elõtt... Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom ugyanazt a szellemiséget fogja jelenteni, mint amely a törökkel szemben vívott reménytelen harcot másfél évszázadon át, indított súlyos küzdelmeket a Habsburg-elnyomás ellen és nem utolsó sorban, amely Dózsa tüzes trónján égett bele a magyar fájdalmak emlékezésébe." Tegyük ehhez hozzá: az 1944. október 15-i hungarista hatalomátvétellel egy olyan küzdelem vált erõteljesebbé, amely - a harcolók szándékaitól függetlenül - ismét a Nyugat, ismét Európa védõbástyájának a szerepében láttatja a magyarságot. Mert ha Magyarország is a román útra lépett volna, akkor kérdés, hogy a bolsevista haderõ meddig jut el Európa elnyelésében. A németek szempontjából sikeres debreceni páncélos csatán kívül bizonyosan a hungarista harckészséget illeti az elismerés azért, hogy Ausztria messze nagyobbik része és Bajorország, Észak-Olaszország, esetleg további európai területek megmenekültek a szovjet hódítástól és a sztálini bolsevizálástól. (Azok az osztrákok, bajorok, északi olaszok, akik az elmúlt évtizedek alatt megtapasztalhatták azt a hatalmas különbséget, ami országuk és a szovjet megszállás alá került szomszéd országok között megmutatkozott s az idõk folyamán csak nõttön nõtt, hû szószólói lehetnének annak, hogy mindezért hálából - Bécsben, Münchenben, Milánóban vagy Salzburgban - szobrot emeljenek Szálasi Ferencnek.)

Hungarista alkotmányosság és reformok

A hungarista hatalomhoz korántsem csupán egy hõsies honvédõ háború kapcsolódik. A hatalomátvételre alkotmányosan, törvényesen került sor: Horthy október tizenötödikei úgynevezett fegyverszüneti proklamációját másnap önként visszavonta és megbízta Szálasi Ferencet a nemzeti összefogás kormányának megalakításával. Szálasi tehát az államfõtõl kapta miniszterelnöki kinevezését. Ezután Horthy lemondott kormányzói tisztérõl, ami szükségessé tette az állam legfelsõ vezetésének megújítását. A javaslat szerint az államfõi tisztséget nem töltik be, viszont alakul egy háromtagú Kormányzótanács, élén Szálasival mint Nemzetvezetõvel, aki továbbra is megtartja miniszterelnöki tisztségét. A javaslatot a parlament elfogadta, majd november 4-én sor került Szálasi ünnepélyes nemzetvezetõi beiktatására. Szálasi esküjét a Szent Koronára tette le. Õ az utolsó magyar államfõ, aki a Szent Koronára esküdött. A következõ idõszakban a meghozott törvények és rendeletek azután egy valóságos társadalmi forradalmat indítottak el.

E forradalom kevés idõt és kis, sõt egyre kisebb területet kapott a kibontakozásához, de a kis területen kevés idõ alatt lázasan folyó munka számos maradandó szellemi-politikai alkotást hagyott az emlékezõ utókorra, s ez akkor is igaz, ha az elmúlt évtizedekben a hivatalos szervek az emlékezés elõtt a zsilipeket minden eszközzel elzárni, a tényeket pedig meghamisítani igyekeztek. Ehelyütt nincs mód arra, hogy a társadalmi viszonyok, a személyes magatartásmódok vagy a gazdasági rend hungarista átalakítását részleteiben taglaljuk, néhány fontos reformról azonban mindenképpen szót kell ejtenünk.

Igazi szociális reformok, nemzetnevelés

Így pl. 1944. nov. 8-án rendeletet fogadtak el a Dolgozó Nemzet Hivatás Rendje felállításáról. Ez a hivatásrendi szervezõdés a fasiszta korporációs rendszernek egy továbbfejlesztett változatát képviselte. A végrehajtási utasítás 14 hivatásrendet állapított meg, amelyek fontosságuk szerint hierarchiát alkottak. Az elsõ rendet - az adott körülmények között abszolút szükségszerûen - a fegyveres erõ alkotta. Ezután az egyházak rendje következett. Ismerve a hungarizmus felfogását az egyházak és a vallásosság társadalmi-kulturális szerepérõl és jelentõségérõl, a felekezetnélküliség tûrhetetlenségérõl, a vallásos tudat, az erkölcsi magatartás és a lelki nagyság közötti összefüggésekrõl, aligha meglepõ az egyházak és a hitélet kiemelt rangja egy hungarista berendezkedésû államban. A harmadik rend az édesanyáké volt. Ez egyet jelentett az anyaság különleges megbecsülésével, ami egy fajvédõ, a népiség jövõjét szentnek tartó eszmekörben a legtermészetesebb. Az anyák rendjét a nemzetnevelõké követte, ami a népben-nemzetben gondolkodó társadalom feladatainak fontossági rendje szerint ugyancsak természetes: ti. ha a legfontosabb az önvédelem, majd a társadalom erkölcsi-lelki arculatának megrajzolása következik, ill. ezután a jövendõ nemzedékek világra hozatala s az ennek keretét jelentõ családi életforma kapja a sorrendben a következõ rangot, akkor világos, hogy a sorrendben ezután következõ legfõbb feladat: az új nemzedékek felnevelése, ami hangsúlyossá teszi az óvodától a felsõfokú tanintézetekig terjedõ nevelõ (és persze: oktató) tevékenységet. Az egészségügyi dolgozók rendje alkotja a fontossági sorban következõ csoportot. Ez ugyancsak aligha vitatható, miként az is nyilvánvaló, hogy a betegek szemében az egészség a legfontosabb és az orvosi hivatásnak van a legnagyobb rangja.

Ezután a közalkalmazottak, majd az önálló értelmiségiek következnek s a két réteg egymáshoz viszonyított helyezése nyilván azt a felfogást tükrözi, hogy a közérdek elõbbre való, mint a magánérdek. A tulajdonképpeni termelõ ágazatok csak ezután következnek a hierarchiában, annak bizonyságául, hogy a hungarizmus - szemben az anyagelvû kommunista vagy a hasonló liberális gondolkodásmóddal - a lelki-szellemi tevékenységet az anyagi termelõ munka elé helyezi. A termelõ rendek közül az elsõ a parasztságé. Ez nemcsak a táplálkozás, az élelmiszerek kiemelt fontosságából következik, de abból is, hogy a hungarizmus nemzetiszocialista parasztállamot akart felépíteni. A sorrendben az energiatermelõ bányászok, majd az ipar dolgozói, a "munkások" következtek. (Figyelemre méltó, hogy Szálasi magát a munkásrendbe íratta be, miután a börtönben kitanulta a takács mesterséget.) A céhbeliek rendje következett ezután, amelyet a szállítás, a közlekedés dolgozóinak a rendje követett. A két utolsó rend a kereskedõké, ill. a hiteléletben dolgozóké volt. (Vagyis hungarista gondolkodás szerint a pénzzel foglalkozó bankárok tevékenysége a legkevésbé értékteremtõ munka s így - erkölcsiekben, anyagiakban - nekik jár a viszonylag legkevesebb. Jellemzõ viszont, hogy pl. az USA-ban vagy akár a mai Magyarországon is a bankszakma a legjobban fizetett ágazat. Napjaink ún. fejlett országaiban az értékrend a feje tetején áll.) A szóban forgó hivatásrendek nagyon fontos feladat teljesítésére jöttek létre, nekik kellett szociálisan gondoskodniuk a dolgozó nemzetrõl, nekik kellett a termelõeszközöket "igénybe venniük" és a szakosított nemzetnevelést megszervezniük.

Üzemi tanácsok

Hasonlóképpen nagy jelentõségû volt az üzemi tanácsok létrehozásáról szóló rendelet is. E szerint minden olyan cégnél, ahol több mint 20 dolgozót foglalkoztatnak, üzemi tanácsot kell létrehozni, amelynek a dolgozók munkaviszonyaira vonatkozó törvények és rendeletek betartatásán kívül a hungarista életforma meghonosodásának élharcosává kell válnia. A hungarista kormányzat meghirdette azt az elvet is, hogy a pénz hatalmán kívül meg kell törni a születési kiváltságok hatalmát is és arra kell törekedni, hogy a jövõben kizárólag a tehetség és a munka legyen az emberek értékmérõje. Kétségtelen, hogy a harc, a kiürítés, a városvédelem-szervezés körülményei között egy új és boldogabb magyar jövõ kimunkálására nem sok futhatta az idõbõl és erõfeszítésbõl, de ami kevés e téren született, az azt bizonyítja, hogy a hungarizmus a legnemesebb magyar szándékok talajáról sarjadt eszme s legközelebbi rokona az 1956-os forradalmunk és szabadságharcunk eszméinek s a forradalomban termett intézményeknek.

A hungarizmus és a zsidóság sorsa 1944-ben és 1945 elején

Nem kerülhetjük meg, de nem is akarjuk megkerülni a kényes kérdések legkényesebbikét, a "zsidóüldözést a nyilasok részérõl". A kérdés megválaszolása során sok mindent figyelembe kell venni. Így a hungarizmusnak azt az alaptételét, hogy a Kárpát-Duna medence zsidósága nem gyökeresedett meg e honterületen s így nem "honképes és talajgyökeres népcsoport", jóllehet népcsoportnak tekintendõ (s ilyenként nem tévesztendõ össze a mózeshitûek felekezetéhez tartozók összességével, hiszen pl. a szombatisták is ennek a hitfelekezetnek a hívei voltak). Ennek az alaptételnek a magyarázata Szálasi szerint a zsidóság pályaválasztásában, vándor-, sõt bevándorló természetében és kozmopolitizmusában, vagyis abban a tulajdonságában rejlik, hogy oda vándorol, ahol "jól" élhet s ha már nem él meg egy adott területen a tõle elvárt szinten, akkor egyszerûen odébbáll. Nem kötõdik a befogadó nemzethez, hazához, valósággal "állam az államban" s mindez megakadályozza abban, hogy - más népek gyermekeivel ellentétben, akik egy-két nemzedék után következmények nélkül fel tudnak olvadni népi környezetükben - asszimilálódjék a környezetébe. Nincs kötõdése a túlvilági üdvösséghez sem. Teljesen evilági lény, a nyugati civilizáció modern irányzatainak legfõbb képviselõje, mert ezek az irányzatok a legnagyobb mértékben összhangban vannak tulajdonságaival. Az újabb idõkben egyre inkább szerephez jut a földrajzi, a gazdasági mozgékonyság, a szellemi és társadalmi élet változékonysága, az emberek közötti - felszínes - érintkezés, a kereskedés, a közvetítés, a gazdasági tevékenységben a pénz hatalma, az információs és kapcsolati tõke. Ha ezeket az irányzatokat mint a "civilizáció" elõrehaladását értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy e folyamat népi motorja, a zsidóság, nem más, mint egy "túlcivilizált" népcsoport. Mindezt a 30-as években ékesszólóan bizonyították a statisztikai adatok, amelyekbõl kiderül, hogy a hazai zsidóság részesedése a nemzeti jövedelembõl, az ingatlanvagyonból, súlya bizonyos igen jól jövedelmezõ szakmákban (a hiteléletben, a nagykereskedelemben, az ügyvédi pályán, stb.), ill. kiemelten a véleményformáló tevékenységben (az újságírásban, a reklámiparban, a szórakoztató iparban, bizonyos irodalmi és mûvészeti körökben, a színház és a film területén, stb.) messze felülmúlta a lakosságon belüli arányszámát, ahhoz képest kb. ötszörös-tízszeres volt, miközben a röghöz kötõdõ foglalkozások körében csupán elvétve lehetett találkozni zsidó emberrel. Ráadásul - Szálasi szerint - gazdasági túlerejükön, véleményformáló hatalmukon és - összefogásukon is alapuló - kiváló "érdekérvényesítõ" képességükön kívül gyakorlati materialista beállítottságuk s az ennek megfelelõ eszmei-politikai nézeteik is a magyar nemzetet veszélyeztetõ irányba mutatnak: egyfelõl a szabad kizsákmányolásos liberális demokráciák, a "plutokrata" pénzkapitalizmus irányába, másfelõl az utópisztikus baloldali, marxista irányba, amely pl. a szovjet gyakorlatban egy egyszerre embertelen és rossz hatékonyságú rendszert hozott létre.

                                                                           Forrás : Metapedia

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.