Csuray Károly: A magyarság, mint faj és nemzet

A fajmeghatározás tényezői

Testi és lelki jegyek. Vérközösség — nemzeti eszme

Az emberiséggel foglalkozó tudományok elsősorban az egyént vizsgálják. Az egyedeket sajátosságaik különböztetik meg egymástól és sajátosságaikban hasonlítanak egymáshoz. Ezek a sajátosságok az egyén testi és lelki — somatologiai és psichologiai — jegyei.

A beszéd pl. lelki funkció, — az értelem terméke, a gondolatközlés módja. Ilyen a szokás, a művészet, az intézmények, a szervezettség, a jóról, szépről, helyesről, igazról való egyező felfogás. Az egyedek ilyenfajta összegezett sajátosságai, megnyilvánulásukban a felfogásnak és akaratnak egy bizonyos általános típusát adják. A tényezők ilyen kombinációjában már népről beszélünk.

A fejlődés azon fokozatában, midőn az összesség cselekvése nem függ az egyének akaratának egyezőségétől, vagy többségétől, hanem az összességnek egy amazoktól elkülöníthető akarata alakul ki, az öntudatra ébredt összesség, az egyénektől s magától a néptől különálló személyiséggé — nemzetté válik.

A nemzet akarata és sajátos lénye önálló és önállóan nyilatkozik meg. Öntudatos és öncélú megnyilatkozása kihat az egyénre és a népre, s ezen hatásában államnak nevezzük. Mindezt Concha levezetése szerint akként is kifejezhetjük, hogy a sajátosságoknak céltudatos és hasznos megnyilatkozása a nemzeti eszme, amely egy földterületen anyagiasulva — állam.

A nemzeti eszme a lélek, a földterület és az állami szervezettség a test, amelyben a nemzeti eszme megnyilatkozik.

A szellem azonban a testnél hatalmasabb. Hibás ezért minden törekvés, amely a nemzet fogalmát elsősorban, sőt kizárólagosan a testi jegyeknek a vérszerinti közösségen alapuló hasonlóságából akarja megállapítani. A biológusok definíciója — mely pl. Méhely megfogalmazásában — azt mondja: »Népnek nevezzük (populus) valamely vidék egészet alkotó embertömegét.

Azt a tömeget, vagy annak részét, amely közös származás által polgári egésszé egyesült, nemzetnek (gens) mondjuk. «A nemzet meghatározó kritériuma ezen felfogás szerint csak a vérközösség. Tévesen. Ellentétben nemcsak a politikai tudománynak évezredek óta kiművelt és helyesnek bizonyult megállapításaival, hanem az írott történelem tanúságaival is, amely azt bizonyítja, hogy az állam elsősorban szellemi feltételek alapján, a népeknek egymás közötti reakciójaképpen alakult és csak akkor állandósult, ha ezek a szellemi feltételek elégségesek, illetve megfelelőek voltak.

De, már a nemzet vagy állam fogalma előtt, a néphez való tartozás tudata is funkció, szellemi tehát már ezen a fokon a vérközösséggel legalább is egyenlő tényező a szellem, pl. a nyelvnek, a kultúrának azonossága, a közös múltnak a tudata stb., stb.

Hiányos és hibás tehát minden faj meghatározás, amely csak a testi jegyek figyelembevételével történik. Elengedhetetlen tényezők itt a szellemi jegyek is, eredendő és maradandó értékük pedig a kombinációban a testi jegyekkel szemben fontosabb értéket biztosít számukra.

Összegezve a mondottakat: pusztán testi jegyeik alapján vérközösségben lévők több népre szakadhatnak, melyekben a lelki jegyek, főleg ha ezek között csupán a nyelv a jellemző, csak a nép fogalmának meghatározója, míg a nemzet fogalma ennél több, egy nép felett álló öntudatos személynek az állam fogalmában való megnyilatkozása.

Ha a mai európai nemzetek során végigmegyünk, valamennyiben ezen állítások példáit látjuk. Az oroszok, akik típusukban a X. században még északiak voltak, ma finn és mongolfajta egyedekkel vannak telítve, és az alpesi, keletbalti, riazan, ontrus, stb. típusok egyvelege. A francia az északi, az alpesi és földközi-, a germán az északi, alpesi és dinári-, a lengyel alpesi, keletbalti, ontrus, szudéta, az oláh földközi és dinári típusok összetétele, s. i. t.

Határozottan megállapíthatjuk, hogy egyetlen európai nemzetben sincs meg a vér szerinti egységes és egyenesvonalonvaló leszármazás pusztulátuma, sőt ebből a szempontból vizsgálva őket, valamennyi a mozaik képét mutatja. Mégis, egységes nemzetekről nem lehet beszélni?

A kizárólagosan testi jegyek szerinti fajosztályozás egyenlő lehet nemcsak u. n. rokonnépek, hanem minden más jegyben különböző és ellenséges népek között. A szülő és a gyermek különböző faj, illetve rasszbeli lehet. Végeredményében azt kell mondanunk, hogy a nemzet és az attól elvonatkoztatott általános fajfogalom meghatározásában a vérközösség csak egyetlen tényező, s a testi jegyek csak a szellemi jegyekkel való kombinációkban adhatnak helyes eredményt.

Az antropológia értékelése

Mégis az antropológia fontos, mint a történelem segédtudománya. Az antropológia a szociológia mellett pl. legfontosabb segédtudománya a történelemnek. De ha ennek célját tűzné maga elé, ferde vágányra jutna és olyan zűrzavart teremtene, mint teremtett a nyelvtudomány, midőn erőszakos és nyomorék analogizálásával máig tartó szándékos zűr-zavart teremtett pl. a magyarság őstörténete körül.

Viszont a történelem sok tévedésének és hiányosságának oka, hogy az antropológia nagy jelentőségét eddig nem, vagy nem kellőleg fogta fel. A testi jegyek merevebbek és maradandóbbak a szellemi jegyeknél, s odáig tudják visszavezetni a történelmi kutatást, ahol az utóbbiak már elenyésztek. A faji ellenszenv és rokonszenv ösztönszerűsége sok gyengén indokolt fordulatot magyarázhat meg.

A test adottságokat jelent, képességeket, hajlamokat, amelyekkel a szellem sokszor küzdelembe kerül. Végeredményében, a fajtudománynak nevezett antropológia ilyen értelemben való nagy jelentősége kétségtelen. Viszont: az antropológiának az ember csak

»hulla a boncasztalon«, azaz megtagadja a lelki jegyeket, holott az ember, élő embert jelent, az élő embernek pedig lelke van. Ezért hiányos egymagában az antropológia vizsgálati anyaga, s következésként eredménye is.

A típusok maradandósága

Az antropológia alapvetőjéül Mendel Gergely szerzetest lehet tekinteni, aki kísérletei alapján felállította a korcsok széthasadásának tanát, amely szerint a kereszteződés eseteiben az ivadékok már a közvetlen generációkban a szülők tiszta fajaira ütnek vissza, illetve bennük a fajta tisztaságának visszaszerzése megkezdődik. Faji értelemben tehát asszimiláció nincs. Viszont lehetséges, hogy a kereszteződésnél a fajták tulajdonságai különböző mértékben és kombinációban érvényesülnek az utódokban, így egyes tulajdonságok élesebb formában, sőt új tulajdonság jelentkezésében.

Az ősök lényeges testi jegyei, u. m. színárnyalatok, termetadatok, koponyaalakok stb. generációk során visszaütnek, Az átöröklésnek ez a lényege- Á megtermékenyített petesejt egyik része — a somaticus sejt — felépíti a testet, a halhatatlan csirasejt állandó és a végtelen időből jön. Az öröklött testi és lelki sajátságok alapjai ezek.

Mégis az utódok között létrejött beltenyésztés, éghajlati, táplálkozási stb. változások egyidejű hatása alatt a széthasadás nem következik be, hanem tájfajta keletkezik, illetve állandósulhat. Ennek a variációnak maradandósága jórészt a miliőtől, a természeti viszonyoktól, gazdasági és politikai körülményektől is függ, viszont öröklődik a tapasztalat s a megszerzett tudás is, az »arravalóság«, »készség« ösztönében, a természetes ki-válogatódás tana szerint.

Az eltolódás okai

Ha a természeti — gazdasági — viszonyokhoz A) tipus fcevésbbé alkalmazkodik, mint a B), akkor például Gallton elméleti számítása szerint a gyermekszámot 3: 4, véve fel,

0 évben 50% 50%
100 évben 28% 72%
300 évben 7% 93%

arányban történik a két típus közötti eltolódás, vagyis a természet egyszerű rendje juttatja uralomra az alkalmazkodóbbat, hogy háború, politikai és gazdasági változásokról és a faj életerejének csorbulásáról ne is beszéljünk.

Így a típusok képződése, elterjedése, illetve az uralkodott típusnak a másikkal történt telítése az idők során megmagyarázhatók.

* * *

Messzire vinne és végeredményében közömbös is annak a kérdésnek az érintése, vajon a fajok egy ősből, egyik faj a másik fajból fejlődött, illetve alakult-e ki, vagy az emberi élet a fajokban a föld több pontján gyulladt ki, s ezen fajokon belül alakultak ki típusok, race - ok. Bizonyos ellenben, hogy a történelmi időkben az emberfajták maguk nem változtak, bár arányukban eltolódások megállapíthatók.

Antropológiai feloszlások

Az antropológia, sőt az egész mai u. n. »fajtudomány« a somatológiai jegyek azonosságán, illetőleg különbözőségén alapszik. Az ember-állat hasonlító jegyei határozzák meg ezt a tudományt. Pl. a bőr színe, amely szerint Blumenach a fehér (kaukázusi), a sárga (mongol), barna (maláji), fekete (néger) és veres (amerikai) emberfajtákat különböztette meg. (De generis humani varietate 1775.)

Blumenach az ember egységes származásának hitét vallotta, amellyel szemben mások azt a valószínű tételt állították fel, hogy az ember-élet a föld többi pontján, egymástól függetlenül kezdődött meg s ez a természeti emberfajták különbözőségének magyarázata. Morton Sámuel pl. ezen feltevés alapján 23 különböző emberfajtát sorol fel,

A ma általános felosztás megalkotója Retzius Anders svéd tudós, aki az agy- és arc-idomok szerint a hosszúfejű és rövidfejű embert különböztette meg. (Ethnologische Schriften 1860.) Mindenik főcsoportnak alosztályai vannak, pl. hosszú fej függőleges arcéllel, (dolichocephal ortognah), — hosszúfej előrenyúló arcéllel (dolicliocephal prognath), — rövidfej függőleges arcéllel, (brachicephal ortognagh). — Kultúrképes és kultúrát teremtő népeknek mindkét főcsoporton belül a függőleges arcélű fajt tekinti Retzius és iskolája. Ilyenek Európában: a hosszúfejű népeknél a germán népek, angolszászok, kelták, skótok, a régi rómaiak és görögök, bár egy későbbi osztályozásában már csak a germánokat találja ilyen dolichocephaloknak. Az európai rövidfejű népek közül az ugor, (?) az európai török, szláv, újgörög, albán, etruszk, rhaetus és baszk népeket sorolta ide.

Már itt meg kell jegyeznünk, Hogy nemcsak a különböző elméleteket jelentő iskolák, de az egyes iskolákba sorozható egyes tudósok is egész népeket illetően vannak különböző véleményen. Pl. Welcher Ármin kénytelen beismerni, hogy a németség nagyobb részében rövidfejű. Ő és az angol Davis Bernarth beiktatják Retius rendszerébe a mesoceplializmus, a középszerűen hosszúfej fogalmát, ismét alosztályokkal, s meghatározzák annak indexét. (Hossza: 100, szélessége 74—78.)

Mutter Frigyes a hajban látja a legjellegzetesebb testi jegyet, amely vagy sima, (egyenes és göndör), vagy gyapjas, (csomós, bundás). Ő azonban már a faj meghatározásához egy szellemi jegyben való egyezést is kíván és ezt a szellemi jegyet a nyelv azonosságában véli megtalálni.

Dacára, hogy dr. Müller ekként irányt mutatott a helyes u. n. faj tudománynak, mégis ezen fogalom alatt az antropológia, a szorosan vett testtan fejlődött tovább. Biztosabb alapokra helyezkedik azzal, hogy mindinkább több kritérium megállapításával határoz meg valamely fajt.

Keane a testmagasság, fejhosszúság, bőr, haj és szemszín egyezősége alapján három európai emberfajtát ismer fel: 1. a középtengerit (alacsony, hosszú fej, barna haj és szem), 2. alpesit (középtermet, kerek fej, barna bőr, haj és szem) 3. az északit (magas, hosszú fej, fehér bőr, szőke haj, kék szem). Legtöbbre tartja természetesen az északi fajtát.

Általában az antropológusok ezen véleményüket vagy kimondják és bizonygatják vagy az antropológiának másfajtája művelői ezt nem vitatják. Egyszerű magyarázata ennek az, hogy az előbbiek a tekintélyek, ők tették az antropológiát faj tudománnyá, amely náluk nemzeti büszkeségük öregbítője, a múlt magyarázója, politikai törekvések indokolása, szóval egyszerűen alkalmazott tudománnyá lett. Sőt még ennél is több: sok esetben egyszerű politikai érv. Helyesen mutat rá már Török Aurél, hogy az emberi test számtalan alaki sajátossága közül az u. n. »jellemző sajátosságokat« teljesen eltérően, sablonok felállításával határozták meg és ilyetén elméleteiknek a tudósok kongresszusaikon valósággal alkudozva szereztek híveket. Két nagy tudományos párt — német és francia — alakult, talán nem is egészen tudatalatti céllal. Sajnos, az antropológia tudományának ez az elferdülése tökéletesen hasonlóan alakult a nyelv tudományéhoz, amely szintén az ilyen pártoskodó tudomány hatása alatt erőszakosan teremtett ködöt és zűrzavart a magyarságot illető probléma körül is.

Keane a legtisztább északi embereknek a keltákat tartotta. Az alpesi fajtába Keane módszerét fogadva el, Deniker besorozza a magyarságot is. Deniker már hat európai emberfajtát különböztet meg, u. m.: 1. északi (hosszúfejű), — 2. keleti fajta (kerekfejű, alacsonyabb és egy szőke középfejű és testmagasságú alfaj), — 3. ibér-szigeti (barna, hosszúfejű, alacsony), — 4. seveni, vagy nyugati, (barna, alacsony, kerekfejű), — 5. tengerparti vagy atlanto-földközi (barna, magas), — adriai, vagy dinári (barna, kerekfejű, nagy termetű).

H. G. Wells világtörténetének bevezetésében a mongol, néger és ausztráliai fajokon kívül egységes fehér fajt ismer el. A kaukázusi fajtát, amelynek az északi, az alpesi és a déli csupán alfajai. Meggyőződésünk szerint a sok bizonytalan határvonalú felosztás között ez az általános osztályozás még a legelfogadhatóbb. Eredeti azon megállapítása is, hogy a hosszú- és rövidfejűség kérdése alapvető kritérium nem lehet.

Ezen összegező meghatározással szemben számtalan részletező felosztás ismeretes. Nálunk pl. Cholnoky Jenő a fehér fajra vonatkozólag I. európai alapfajt és II. mongoloid alapfajt különböztet meg. A mongoloid, a fehér alap fajtól élesen megkülönbözteti a sárga mongol fajt, viszont a dinári fajtának és a »keleties« fajtának a mongoloid alapfajhoz való tartozását maga is kétségesnek ismeri el. Az egész felosztás egy a sok közül és bizonyítja azon alaptételünket, hogy a somatologiai kritériumok halmozása nem elkülönít, csak összezavar és semminemű valóság, vagy gyakorlati eredmény megállapítására önmagában nem alkalmas.

A számtalan ismeretes felosztás között felemlíthető Dr. Gáspár János felosztása, aki »Fajismeretében« főleg Deniker rendszere alapján az 1. északi, 2. földközi, 3. alpesi, 4. dinári, 5. kelet-balti fehéreket különbözteti meg. Szerinte önálló a sémita faj, amelyhez a zsidók és a mongol-kaukázusi faj, amelyhez szerinte legnagyobb részükben a magyarok tartoznak. Feltétlenül helyes azon megállapítása, hogy nem 5-6 rendszertani fajta van, hanem számtalan tájfajta.

Végeredményében tehát sem a fajok számát, sem meghatározásukat illetőleg a tudósok közt nincs megegyezés. A fajt meghatározni csupán antropológiai kritériumok alapján, még azok halmozása mellett sem lehet. A természetben az ember egészben, tehát a maga szellemi jegyeivel együtt tényező és ezért az utóbbiakat elhanyagolni nem lehet. Bár kívánatos, hogy az antropológia, mint a történelemtudomány igénybevett és ellenőrző, segítő, segédtudománya, minél nagyobb szerephez jusson, de nem szabad, hogy benne a Hunfalvy Pál-féle filológiai iskola esete megismétlődjék. Az antropológia különben is még ma, fejlődésének kezdetén, inkább a testalakok elhatárolására, mint tökéletes osztályozására felkészült, sőt még terminus technikusainak értelme is vitát okozhat. Végül pedig: pusztán a testi jegyek meghatározása még nem fajmeghatározás, hanem annak csak egy tényezője, amelynek más tényezőkkel való eredője jelenti magát a fajmeghatározást.

A faj meghatározása

Szigorúan a testi jegyekkel csak elvont fogalmat, az eszmei fajt lehet definiálni. Ez a természeti nyers emberanyag, mint ahogy ennek az eljárásnak az ember valóban csak »hulla a boncasztalon«. Úgyde a puszta test, emberállat, vagy mondjuk hulla és — az ember között felmérhetetlen nagyságú különbség van: a lélek. Emberi, tehát élő egyedekről lévén szó, az azonos, vagy különböző lelki megnyilvánulásokat is figyelembe kell venni.

Ilyen sajátos szellemi jegyek, pl.:

1. történelmi múlt tudata,

2. nemzeti cél,

3. intézmények, szervezetek,

4. a) politikailag, vagy b) földrajzilag összefüggő terület,

5. nyelv,

6. felfogás a jóról, rosszról, szépről, igazról stb., azaz megnyilatkozásaiban közös kultúra, közös szokások, jellem, vallás, stb.

Ha az elvont, terminus technicusokkal megjelölhető fogalmakon belül beszélünk fajról, pl. germán vagy szláv fajt említünk, tudatunkban a testijegyek mellett máris megjelentek ezek a szellemi jegyek, mint tényezők. Magukban a szellemi jegyek csak más fogalmak alkotói. A 2, 3, 4 a) alatti szellemi jegyek a nemzet a 4 b), 5., 6. alattiak a nép fogalmát adják. Történelmi múltjának tudata és az impériumot gyakorló nemzetétől eltérő nemzeti cél a népet nemzetiséggé teszi.

A kifejtendők szerint a magyar lényegileg éppen olyan nép- és nyelvcsoportot jelent, mint a germán, vagy a szláv és maga a kaukázusi (antropológiai) faj. Ha tehát a vonatkozó, bizonyos variációikban nemzetet, vagy népet jelentő szellemi jegyeket összességükben, valamint a kaukázusi típusjegyeket (alpesi, dinári stb. alosztályok) vesszük, — a magyar fajt határoztuk meg.

Melyik típusú fehér ember teremtette meg a kultúrát?

A földön való emberi élet időtartamáról — a földkéreg megszilárdulásától máig — minimálisan, az évek tízmillióiban kell beszélnünk. Ebből a történelmi idő csupán pár ezer év. Az új kőkorszak előttünk mindössze 4—5 ezer év. Bruksch (Histoire d’Egypte) a Ménésszel kezdődő 4445. évet veszi a történelem kezdetéül. Ez a felfogás körülbelül csak 1000 évnyi fejlődést tételez fel a legprimitívebb korszaktól, holott ez nyilvánvalóan kevés.

A történelem leírt adataiból ekkortól ismerjük az emberi közösséget. Ezért eddig a történelem a fonál, amellyel haladnunk kell. Csak amint ennek vége szakad, kell igénybe vennünk az embertan, a régészet és a nyelvészet tudományait.

Az antropológia bizonyítja, hogy az ember hajlandó a differenciálódásra. Különösképpen a legkiválóbb fehér ember, amely megteremtette az emberiség kultúráját.

Ez az ember ugyanis üldözte a csodaszarvast: mozgalmas életében a klíma és a természeti miliő újabb és újabb meglepetése elé került, tehát tapasztalatai alapján új feladatok állandó megoldására kényszerült. Állandóan alkalmasabb eszközök kellettek neki. A természeti világ dolgait és jelenségeit gyorsabb tempóban ismerte meg, használta fel, alkalmazkodott azokhoz. Nagyszerű állandó küzdelem volt az élete és ezekben az őseinkben azért győzhettünk, mert izmaik erején felül korán használni tudták az eszüket is!

A hosszúfejű és kerekfejű fehérember

Minthogy a történeti időkben lényegileg az emberi fajták nem változtak, kétségtelen, hogy 3-4 ezer év előtt is az volt a fehér fajta antropológiája általában, mint ma.

Voltak ugyanis a fehér fajnak olyan népei, amelyek állandóan, vagy elégségesen hosszú ideig ugyanazon klimatikus viszonyok alatt és természeti miliőben éltek, táplálkozásuk, foglalkozásuk nem változott, népük egészének kisebb-nagyabb körén belül állandóan maguk között házasodtak. Az e fajta fehér embernek testi jegyei általában egyezőek lettek, kialakult egy »varietas«. Ahogy Gáspár János kifejti, ahhoz, hogy olyan nagy és annyi részletre kiterjedő különbség megállandósuljon, mint az északi és kaukázusi, vagy akár az északi és déli típus között van, hosszú időszak és az új formának teljes nemi elkülönödése volt szükséges.

Voltak viszont a fehér fajnak olyan népei, amelyeket a tengerpart zeg-zugos futása és hegyvidékek nem merevítettek kezdettől fogva egyhangú életre és beltenyésztett szaporításra, hanem egyéneiknek és nemzeteiknek állandó élete csupa változat és a magukonkívüli világgal való állandó küzdelem volt. Ezek — ismét az alkalmazott kép! — ha messze csalta őket a csodaszarvas, új tájon telepedtek, új lehetőségek, vagy veszélyek mutattak rést, új asszonyokat ismertek meg. Ezeknél nem volt meg a beltenyésztés lehetősége. Az ember itt nem mutatta az egységes varietas képét.

Az első típusú ember a földből, állatából, s a tengertől szűkmarkúan kapta meg a maga porcióját. Az volt a főértelme materiális életének, hogy rágóizmai működhessenek. Sikerült is ezeket konzerválnia, — fő testi jegyének így maradt meg a hosszú fej.

A második típusú fehér ember — amidőn szaporodásuk során állatai és a természet szükségleteit már nem kellően elégítették ki, kiterjeszti és elhagyja lakótáját. Megszünteti az addigi természetes autarkiát. Cserekereskedelem, háborús vállalkozások, népek, országok kialakulása kezdődik náluk.

Concha klasszikus meghatározása szerint az emberi állapot akkor kezdődik, amikor nem elég az, amit a természet nyújt, hanem annak határán túl többre törekszünk. Ezen munkásság az ember szellemisége, amely az ember világát jelenti, a természet világával szemben. Hosszú, ismeretlen, sötét idők után ezért jelenik meg a rövidfejű rasszban az öntudatos ember.

Ezen munkájában fegyvere tehát elsősorban az értelem. A primitív ember agya fejlődni kezd és a koponya az arc- és rágóizmok rovására karakterizálja az arcot. Kialakul a rövidfejű ember.

A rövidfejűség oka

Török Aurélunk az emberszabású lények koponyaalakulásairól írt értekezésében bebizonyította, hogy »az agyvelőtok elhatalmasodása — mint amely egyedül az emberi lénynek teszi kiváltságát — csakis úgy jöhetett létre, ha megelőzőleg a koponyában foglalt és a koponya alatt továbbhúzódó tengéleti szervek (fogazat, táptömlő) térméje megkisebbedett. A táplálkozásnak mennyiségi és minőségi megváltozása busás kárpótlásképp az értelmiség szervének, t. i. az agyvelőnek aránytalanul hatalmasabb kifejlődését tette lehetővé. De éppen a tengéleti szervek működésének eme csökkenése igen valószínűvé teszi azt is, hogy az emberiség eme előfutárjai nem lehettek erős és nehéz testtömegű lények. A véznább és hajlékonyabb törzsű lények az arckoponya megrövidülése és gömbölyded agyvelőkoponya elhatalmasodása következtében fejüket legkönnyebben, t. i. majdnem teljesen egyensúlyozva, egyenes, nemes tartást nyertek.«

A fejlődés útja tehát a rövidfejűség iránya volt és a homo ultimus — az egységes, illetve eszményi típus — a rövidfejű ember lesz. Az u. n. rövidfejűség a hosszúfejűséggel szemben ezek szerint a magasabbik fejlődési fok.

A többi fehér emberrel szemben a rövidfejű a térbeli és kulturális haladás állandó mozgásában van. Nála a természetes kiválogatódás nem az egyedek tökéletes rasszbeliségét, hanem a testi és szellemi erők harmonikus fokozását, az u. n. biológiai konstitució fokozottabb emelését eredményezte. Az egybeolvadás és osztódás, keveredés, illetve visszakeveredés a közületek funkcióival párhuzamosan történik. Így aztán ez a rassz további alosztályokra oszlott már az idők kezdetén, a beltenyésztés hiánya, illetve lehetetlensége okából.

A rövidfejű ember bányákat nyit és az érckorszakok munkája nyomán következnek. Fegyvereket, szerszámokat és ékszereket készít és tökéletesít. Birodalmakat alapít, írást ad az emberiségnek. Megalapítja az építészetet és a mérnöki tudományokat. Vallásuk elemei és a fogalmakkal kölcsönadott szavai szétáramlanak a fehér ember egész területén és a mind ettől szűzen maradt északi faj, midőn az előbbi évezred elején akként appercipiálta a rövidfejű ember munkájának eredményeit, mint pl. most a sárga a fehér emberfajét, vandál módon írtja, rágalommal tagadja és kisajátítja a kultúra megteremtésének bizonyítékait.

Tény, hogy a hosszúfejű népek rövidfejűekké változnak, helyesebben: rövidfejű egyedekkel telnek meg. Pl. Brennus korával szemben a császárság korabeli gallok már barnák és rövidfejűek. A lombardok néhány század alatt rövidfejűekké változtak. Az antropológia általában tanúsítja a rövidfejűség előnyomulását. Szemünk előtt keletkezett pl. a jenki. Franz Baras kimutatta, hogy az Észak-Amerikába kivándorolt hosszúfejűek koponyája átlagban már a második nemzedékben megváltozik. Hogy ez a jelenség a fejlődés, vagy a kereszteződés következménye-e, egyelőre nem fontos. Bizonyos, hogy a fajon belül másodlagosan keletkező változat a rassz, éghajlati, életfeltételi, vagy egyéb okokból. Pl. a tartózkodási hely magassága, a vidék hőmérséklete, táplálkozás, foglalkozás stb. hosszú idők folyamán maguk is rassz kialakító tényezők. Az ember ugyanis hajlandó a differenciálódásra. Másrészt azonban a keveredés megzavarhatja ezt a folyamatot. Így keletkeznek egyrészt a kitenyésztett —- zárt autarkiában élt — és a mozgás állapotában élő népek, amelynek rasszjegyei nem merevültek uniformálissá. Ezeknél a variánsok száma nagy, mert állandó keveredés és visszakeveredés folyik nép-tényező csoportjaik között.

Bármelyik típushoz tartozzon ugyanazon fajtájú ember, ősében kezdődött kifejlődéséhez ugyanannyi idő volt szükséges. Ezt a tételt a fajtákra is vonatkoztatva, micsoda óriási különbség támadt a kulturális fejlődésben pl. a fehér és fekete ember között? A neolith-korbeli leletek hosszúfejű embertípusa ezt a különbséget kb. 2000 év előtt behozta s valóban az emberi haladásnak kiválóan értékes tényezője ma. Sommázva tehát: bár a fajok a történelmi időkben nem változtak is, mégis azok állagában a rövidfejűség előnyomulása észrevehető eltolódásokat okozott, bár ezzel nem érintettük azon kérdést, hogy bizonyos körülmények között a keveredés új rasszt létrehozó tényező.

A ló felfedezése

A kultúra kialakulásához fontos tényező volt a ló felfedezése. A vadlóból előbb háziállat, majd közlekedési és harci eszköz lett, (a szekér és harci szekér) végül megjelent a magános, illetve hadbaszervezett lovas — mindezek egy-egy fejlődési állomás.

A világ egy pontján kezdődött meg ez a fejlődés. Ott, ahol a rövidfejű ember lakott, élt a ló őse, Dél-Európának az Ural és a Kaukázus közötti részén. Ez a vádló a tarpán (Equus Ferus). Rövid testű, ékalakulású fejjel, füle kicsiny, szeme élénk, farka tövig benőtt, végtagjának csontjai erősek. A kirgiz lapályokon ma is előfordul. A többi ismeretes vádló, a dsiggetai (Equus Hemionus), az onager, kulán, (Equus Hemmipus) Ázsia fennsíkjain él, de meg testi különbségei alapján sem lehetett a fehér ember Equus Caballusának őse. Bár Nyugat-Európában is élt egy — hosszúfejű — vádló, amely ott is primitív házi állattá tenyésztődön ki, bizonyos, hogy a rövidfejű dél-európai ember lova más volt, és a mai ló őse ez lett.

A természetrajz által ismert összes vadlótípusok közül csak a tarpán volt alkalmas a szükségeseknek bizonyult tulajdonságokkal ismeretes háziló kifejlesztésére. Hérodotosz is ezt a vadlovat ismerte, említvén, hogy a Hypanis (Bug folyó) Szkíthiából jő, egy nagy tóból ered, mely körül fehér vad lovak legelnek. (IV.., 52.) A felső Don vidékén még a múlt század közepén is megvoltak ennek az állatfajnak »utolsó bölényei«.

Az ásatások eredményei igazolják, hogy nemcsak őseink paripái, de fajtánk népeié is tarpán ló volt. — Ha az ógörög kentaur-szobrok kontúrjait a végső emléket jelentő Kolozsvári Márton és György (1373) szobrászművével egybevetjük, egyformán a tarpánvérű paripára ismerünk. — Viszont teljesen valószínű, hogy a keleti hun impérium alatt ezt a lófajtát, az egyebek mellett gazdasági kultúrához is jutott színesek, t. i. a mongolok és törökök a kulánnal keresztezve, kitenyésztették a róluk ismeretes lófajtát, a mokány mongol lovat (taki).

A lónak, mint közlekedési eszköznek birtokában aztán ez az emberfajta — amelyet a Kaukázusról is szokás nevezni, mert a Kaukázustól északra az Ural és a szintén Kaukázusnak nevezett Kárpátok között létezett — nemcsak saját hatalmas területén folytatta lüktető életét, nemcsak szomszédos területekre rajzott ki, ott birodalmakat alapítva, de az idők folyamán hatalmas lovas seregekkel nagyobb utakra kelt, s elvitte oda fegyverét, szervezetét, kultúráját és így a többi emberfajta tanítómestere lett. A ló ilyetén való felfedezésének óriási jelentőségét a szkíta fajtájú népek története szemlélteti. A keleti hunok Ázsiába jutása, a hun népek szétválása, a szkíta fajtájú népek egész életberendezkedése mind csak a lónak mint — főleg közlekedési — eszköznek figyelembevételével értelmezhető, s volt bár ez a népfajta a fejlődésnek bármilyen fokán, vadász, állattenyésztő, földművelő, vagy városlakó, a ló iránti régi szeretete s annak elsősége megmaradt. Szokás volt náluk a lóhúsevés és lótejivás, akkor, amikor már marhacsordáik voltak, ami másrészt erős konzervativizmusukat is bizonyítja. Valószínű, hogy az ógörög »lófejő« jelző is idevág, s a ló legősibb szerepére vonatkozik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.