1956 októberében az egész ország, vallástól, pártállástól, világnézettől függetlenül nemet mondott a cionbolsevista diktatúrára. Ez volt az egyetlen közös nevező, és akkor ez is elég volt. Senki, vagy csak nagyon kevesen gondoltak a Horthy-feudalizmus restaurációjára, az egyházi, nagybirtokosi, a gyár és banktulajdonosi állapotok visszaállítására. Egyszerűen szólva, nem a szocialista elmélettel, hanem az ÁVH-s zsidóterrorral szállt szembe a magyarság.
Köztudottá vált az a rengeteg borzalom, amit a kínzókamrákban elkövettek, az emberhús-darálástól a szemkiverő bajnokságokig (ez egy ÁVH-s körökben divatos bajnokság volt, melyben azon versenyeztek, hogy ki tudja kevesebb pofonnal kiütni az áldozat szemét. Az országos versenyt egy budapesti ÁVH-s hadnagy nyerte, aki képes volt egyetlen pofonnal megvakítani az áldozatát). Azt is tudta mindenki, hogy ennek a sátáni szervezetnek szinte kivétel nélkül zsidó származásúak voltak a parancsnokai. A kétségbe nem vonható gazdasági eredmények ellenére nem nőtt az általános életszínvonal, a félelemmel ellentétben. Mert az lassan beborította az egész országot. Senki nem volt biztonságban. Üldözték a régi rendhez köthetőket, majd amikor elfogytak, akkor a klerikálisokat (vallásosakat), nemzetieket, az egyenes gerincűeket, a termelőszövetkezeteket elutasítókat, a kulákokat. Egy saját disznó levágásáért, vagy tíz kiló cukor otthoni tárolásáért éveket lehetett kapni olyan börtönökben, ahol az ÁVH-s „bajnokságok” napi gyakorlat részei voltak. Az ötvenes évek elején 14 haláltábor működött az országban „munka és büntetőtábor” elnevezéssel (Recsk egy kivételezetteknek létrehozott tábor volt).
A félelem napról napra nőtt, ahogy az ÁVH kegyetlenkedése is. Ekkor már a saját elvtársaikat verték agyon bestiális brutalitással (senki sem sajnálta őket). Sztálin halála és az őt követő zsidó Berija kivégzése után zavar keletkezett a cionbolsevista világrendszerben. A Szovjetunióban megkezdődött a nemzeti jellegű kommunizmus térnyerése. Ez 1956-ra a magyarországi cionbolsevisták között szintén nagy zavarodottságot váltott ki, és ehhez még hozzájárult az is, hogy a szovjeteknek is elegük volt belőlük. Egymás után jöttek Moszkvából az intelmek, de tanács az nem. Politikai szemfényvesztési kísérletekkel (Nagy Imre előtérbe tolása, majd kigolyózása, némi politikai engedmények, majd szigorítások, gazdasági intézkedések, stb.) sikerült 1956 őszéig eltolni a robbanást. A németeknél és a lengyeleknél is feszült volt a helyzet, mindenkinek elege volt a cionbolsevizmusból.
A magyarországi zsidó vezetés nem vette komolyan a szovjet intelmeket és ezzel ki is zárta magát a megvédelmezettek köréből. 1956 októberében a szovjet KGB szervezésével kitört a népfelkelés, melynek eredeti célja a szocialista rendszer megjavítása lett volna. Ez így egy nagyon logikus megoldásnak tűnt, de figyelmen kívül hagyta azt a gyűlöletet, amit az ÁVH tevékenysége a magyarságból kiváltott. Október 23.-a valójában az ÁVH elleni össznépi felkelés volt, melyben a folytatódó ÁVS-s terror miatt (sortüzek, tárgyaló küldöttségek lefogása, stb.) elszabadultak az indulatok.
A munkások nem akarták a gyárosokat, munkástanácsok alakultak a gyárakban a népi tulajdon megvédése okán. A gazdálkodó parasztság nem kívánta a földbirtokosok visszatérését, az oktatásból sem hiányzott senkinek a klerikális jelenlét. Magyarország nem a szocializmus, hanem a zsidókommunizmus, a cionbolsevizmus ellen kelt fel. Nyilvánvaló, hogy egy felkelés során sok különböző világnézetű, jövőképű kisebb-nagyobb szervezeti egység jön létre. Ezért rendkívül sokszínű volt a felkelés aktív csoportjainak a képe, de a nagy közös cél –az ÁVH megsemmisítése- közös nevezőként fogta össze őket.
Az oroszok nem avatkoztak a folyamatokba, hagyták a saját medrében folyni az eseményeket. Nem érdekelte őket az ÁVH-s bitangok sorsa. A baj akkor kezdődött –máig sem magyarázható kiváltó ok miatt-, amikor a felkelők a Szovjetunió helyett a nyugatiaktól, elsősorban az USA-tól vártak segítséget. Ezt a Szovjetunió védelmi és geopolitikai stratégiája a hidegháború legkeményebb éveiben nem engedhette meg. Nagy Imrétől –aki a KGB legmegbízhatóbb embere volt- nem ezt várták volna. Nem azért segítették a hatalom csúcsára, hogy elárulja őket. Az októberi folyamatok elején a kínaiak is ellenezték a szovjet beavatkozást, és tettek is lépéseket a szovjet vezetés irányába ennek nyomatékaként. Ha nincs Nagy Imre és klikkje, ha nem kerül a nyilvánosság elé Habsburg-párti Mindszenty, a Horthy hívek, a volt földbirtokosok és gyárosok, talán más irányba mentek volna a történések. 1956. október 28-án, a Szabad Nép székházában a felkelés nemzeti és a szocialista világnézetű vezetői elutasították a Nagy Imre kormányt és önálló politikai erőként határozták meg magukat. Ez volt a nemzeti és szocialista jellegű szabadságharc kezdeti időpontja (Pozsgai ezt egy akkori beszédében –aljas szándékkal- el is mondta).
Sajnos, az érzelmi túlfűtöttség és a jogos cionbolsevisták elleni gyűlölet miatt a magyarság nem ismerte fel az érdekérvényesítés valódi lehetőségeit. Nyugat felé fordult, és ezzel elvesztette a játszmát. Tudnunk kell azt is, ha valami csoda folytán, akkor itt a nyugati szisztéma érvényre juthatott volna, már nem lenne Magyarország. Akkor 1956-ban kezdődött volna el az a nemzetrombolás, ami 1989-ben. Ami a mai napokra – szimbolikusan - egy abszolút romhalmazzá tette az egész országot, és totálisan kilátástalanná a jövőt.
A mai időkben 1956. október 23-án kezdődött eseménysorozat egyetlen eseményére emlékezhetünk tiszta szívvel és büszkén. Az ÁVH elleni össznépi felkelésre, és az ÁVH leverésére. Mert a véres védekezés ellenére minden ÁVH-s laktanyát, központot, börtönt elfoglaltak a felkelők, és lényegében felszámolták az egész sátáni bűnbandát. Minden más esemény lényegtelen és nem össznépi érdekű volt. A szovjetek elleni harc pedig felesleges és cél nélküli. Az az orosz hadsereg, mely 1945-ben a zsidó Ehrenburg szovjet propagandafőnök gyalázatos uszítása következményeként brutálisan és rablóbandaként viselkedett, 1956-ban minden felesleges kegyetlenkedést mellőzve, a mai USA katonákhoz viszonyítva is nagyon normálisan hajtotta végre a felkelés leverését. Nem is volt ezzel a kérdéssel gondja az új „forradalmi munkás-parasz „ MSzMP vezetésnek.
Az Arcvonal október 23-án a cionbolsevista ÁVH elleni sikeres népfelkelésre, és október 28-án a levert, de hősies Magyar Nemzetiszocialista Szabadságharcra emlékezik. Más tényezőt nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni. Ilyen jellegű megemlékezéseket sehol az országban nem tartanak, ezért az Arcvonal saját körein belül, térségi szinten, táboraiban, csoportjainál tartja a megemlékezéseket. Nyilvános megemlékezéseken senki ne jelenjen meg.
Gyártó István - Jövőnk.info
Utolsó kommentek